Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 7. szám - Magyar Figyelő - Gr. Széchenyi István: A nemzeti jövő gondja
MAGYAR FIGYELŐ A NEMZETI JOVÖ GONDJA Minekünk magyaroknak elemünk — s itt van ideje, hogy végre bajaink legmélyebb gyökérokaiba ereszkedjünk — nem kereskedési elsőbbség, vagy dics- és hírvágy, sem vallásosságbul eredő elmélkedési szenv vagy a szép művészetek köre, vagy a magasb és fellengző tudományok- bani búvárkodás, s effélék, jóllehet végirányunkban ez is mind ki van tűzve, de azért nem elemünk, mellynek említésénél vérünket forrni, szivünket dobogni, idegeinket mintegy villany által érintve lenni éreznők; mert illyes valami, szavakkal le sem is irható csak akkor megyen bennünk végbe, s csak akkor emelkedünk földi erőnkön túl, és érezzük keblünket isteni tűztül hevülni, mikor alkotmányos szabadságunkrul, nemzetiségünk fertőztetlenségérül van szó, mikor ezeket fenyegeti veszély, midőn ezeknek megmentése körül eped keblünk. Alkotmányos szabadság, felemelkedett nemzetiség a mi elemünk, ez azon kútfő, mellybül mindennek folyni kell. — Ismerjük meg végkép palládiumunkat, s szűnjünk meg örökleg csak keringeni életünk ezen egyedüli kutforrása körül, mellyet vagy mindig másutt kerestünk, vagy eléggé becsülni és vele józanul élni nem tudánk. S hogy ezt eddigelé — kivéve a nemzet lelkesbjeit, kik szinte csak sejditék — a nagyobb rész egy lélekkel egy akarattal el nem ismeré, s mindig tétovázván, részint korlátlan függetlenségben kérésé szabadságát, részint nemzeti életének mind nagyobb és nemesb kifejtése helyett, idegen elemekben kalandozott, s idegen vért szíva ereibe, mint például a latinságot és germanismust, maga magát tapodta őrökleg — okozá, mikép már bizony a lélekharang pillanatára jutott a magyar, s rá nézve a koporsón kivűl nem volt egyéb hátra, mint egy szégyenteli elbukásnak emléke. Oh milly sokszor látám még mint gyenge fiú szegény atyámat búba merülve, s már akkor villant lelkemen keresztül, hogy magashnak, valami sokkal nagyobb érdekűnek kell hatni rá, mint családi vagy házéleti hajak keserűségeinek. Mert Epictetos elveivel megbarátkozott keresztény férfiú, mint ő vala, ilyféle gyötrelmeket mosolylyal tűrt. Akkor nem birtam felfogni bánatait. Beh nagyok lehettek azok! Később tudám s most tudom, hogy nemzetünk alacsony létét gyászolta. A magyarnak naprul napra mélyebbre sülyedése, és azon reménynélküli nézet, miszerint nem sokára és elkerülhetetlenül fogna éltünk végórája ütni, okozá olly sokszori keserű epedésit. Felfogá-e, hogy ránk nézve csak úgy lehet még üdv, ha nemzetiségünk megmentését még alkotmányunk szeplőtlensége elibe tesszük, nem tudom. Tán nem tulajdonított a mind inkább lankadó testnek elég erőt
