Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 1. szám - Kiss Jenő: Forrongás katolikus szellemi életünkben
40 Kiss Jenő De nem ez a lényeg. A hangsúly azon van, hogy ez a szociális akarat, megújulási szándék, reformokra hajló készség — vagy nevezzük bárminek — létezik, van, ott lüktet katolikus szellemi életünk minden idegrostjában, s ha szét is tagolta azt a többirányú politikai orientáció, szándékában mégis egységes és félreérthetetlen. Ne csodálkozzunk ezen a jelenségen és azon se, hogy ez a szociális megújulási vágy ilyen erőteljesen éppen a katolikus életen belül jelentkezik. András Károly idézett okfejtése elég világosan rámutat e forrongás okára, amikor a múlt világháborút követő sok belső megpróbáltatásunkat a katolikusság szociális passzivitásának számlájára írja. A magyar katolicizmus érzi, hogy nagyot mulasztott akkor, s mivel a helyzet alakulása kezd az akkori időkkel mind több hasonvonást felmutatni, a tömegek útja az egyszer már megjárt veszedelmes irányba fordulni, az annak idején megoldatlanul maradt s még ma is függő kérdések újra égető időszerűséggel lobognak fel lelkiismerete előtt. E lobogásban bizonyára sok van a máglya tüzéből is, hiszen nem kétséges; az idők fenyegetése ma sokkal kegyetlenebb s méreteiben sokkal általánosabb, mint talán eddig bármikor. A felelet pedig, amit az idők feltett kérdéseire adhatunk, kezd mindinkább az „igen“ vagy „nem“ állásfoglalására korlátozódni. A katolicizmus tehát valóban válaszúton áll, s a mód, ahogy dönteni fog, elhatározó lehet az egész nemzet jövő sorsára is. Itt lépi túl e belső forrongás ügye a felekezeti élet kereteit s válik általánosan magyar érdekűvé! A katolikusság ugyanis helyzeténél és tömegénél fogva ma olyan döntő súlyt képvisel nemzeti életünkben, ami már szinte azonosítja őt a nemzet fogalmával. E hatalmas túlsúly érzékelésére nem is fontos anyagi erejét is felbecsülni, elég ha csak erkölcsi és szellemi erőállományát vesszük számításba. Ha már most a katolikusság komoly reformokra szánná el magát, mozgási irányától — ez szinte biztosra vehető — a magyarság más csoportjai sem függetleníthetnék magukat s e mozgási irányba kellene belehelyezkednie magának az államnak is. Ha viszont a csökönyös mozdulatlanság álláspontjára helyezkedne a magyar katolikus egyház, e magatartása szintén az egész nemzet sorsát dönthetné el; tömbjének súlyával elháríthatatlan akadályként állana a szociális kibontakozás útjába s így magát is, a nemzetet is kiszámíthatatlan veszélyekbe sodorná. Le kell tehát itt szögeznünk: egyáltalában nem közömbös a magyarságra nézve, hogy a katolikus szellemi életben tapasztalható mostani szociális erjedés milyen irányt vesz, politikai másodérdekek és személyi csaták prédájává hull-e, vagy pedig átfogó reform-mozgalomban bontakozik ki. Le kell szögeznünk két irányba is: a magyarság felé, hogy ne lásson e vitákban tisztán felekezeti ügyet, s a katolikusság felé is, hogy még idejében mindnyájan ráébredjenek annak az óriási felelősségnek a tudatára, amely e téren a katolicizmusra hárul. Valóban, ritkán múlt annyi a magyar katolikusság állásfoglalásán, mint éppen a mai időkben s éppen ebben a vonatkozásában életünknek. A magyar szociáilis kibontakozás jövője — legalább is e pillanatban még — az ő kezébe van letéve. S az események sürget-
