Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 5. szám - Szemle - Wellmann Imre: Parasztnépünk multjának feltárása
Szemle 301 lésé is egyszersmind. Éppen Márkitól, az irány legvonzóbb s egyben lezáró alakjától — mert Széberényi Lajos jószándékú, de a történeti módszerben teljesen tájékozatlan áttekintése (A parasztság története a legrégibb időktől napjainkig, 1937) már csak gyönge utóhang — búcsút véve, kell a meleg érdeklődést, a szociális érzéket, a spontán, nemes buzgalmat ismételten kiemelnünk. Liberális történetíróink elévülhetetlen érdeme marad, hogy addig nem látott lelkesedéssel fordultak leghasznosabb társadalmi rétegünk múltja felé, állandó és megérdemelt figyelmet tudtak kelteni iránta, s szorgos munkával hatalmas anyagot hoztak napvilágra. S ha ezt egyoldalú színezéssel adták is elő — még pedig mindig a földesúr rovására, ami a róluk szóló kritikának akaratlanul is jobbágyellenes látszatot kölcsönöz —, a túláradó pátosz, mely különben a tényéktől többnyire könnyen különválasztható, rendszerint becsületes törekvésből s őszinte, benső meggyőződésből fakadt, nem pedig számító tendenciából. A TÖRTÉNELMI MATERIALIZMUS BAJOSAN MONDHATNÖK EL UGYANEZT parasztságtörténelmünknek a XIX. század végén kikristályosodó új irányáról: a történelmi materializmusról. Már Márki Dósa-könyvének új kiadásába is becsúszott egy-két Jászi Oszkár-idézet („az osztályérdekek szolidaritása... győzött a faji széthúzáson“, 115.), de inkább csak a teljességre törekvés bizonyságául. Ügy vélte, Jászi „teljesen megtalálta a feudalizmus lényegét abban, hogy a nagyurak katonai erőszakon alapuló magánjellegű uralmat gyakoroltak az ország valamely része fölött. A középkori Európával szemben csak azt a különbséget látja — idézi tovább Márki kritikai állásfoglalás nélkül —, hogy a magyar feudalizmus inkább puszta rablóvilág volt, mely a politikai és gazdasági szervező munkában alig vett részt.“ .(105.) Figyelmeztet továbbá Márki az 1901-i szocialista kongresszus indítványára, hogy Marxnak, Lassallenak és Dózsa Györgsmek „a proletár- ság elöharcosának“ emeljenek szobrot Budapesten; s az „Az Újság“ megjegyzését, hogy Dózsa szobrát „magyarnak és kiengesztelőnek kell megcsinálni, nem pedig intemacionális rajongónak“ — kommentár nélkül fűzi hozzá (495.), saját véleményéről tájékozatlanságban hagyva az olvasót. Ami azonban Márkinál csupán új gondolatok szorgalmas regisztrálása s mély szociális érdeklődésének naiv lecsapódása, már előzőleg programmszerű tudatossággal jelentkezik Acsády Ignác műveiben. Acsády indulása sokat megmagyaráz későbbi munkásságából: hír- lapirással kezdte, a „Századunk“-nak lett munkatársa, s regény- és drámakísérletek után tért át a történetírásra. Feltűnő érzékkel fordult eiz anyagi kérdések kutatása felé: egyebek közt foglalkozott „Közgazdasági állapotainkkal a XVI—XVII. században“ (1889), a jobbágynépesség számával a mohácsi vész után (Értek, a tört. tud. k. XIV. 1889), feldolgozta XVI. századi jobbágy adózásunk történetét (Magyarország pénzügyei I. Ferdinánd alatt, 1888; Akad. Értesítő 1894 és: Két pénzügytörténeti tanulmány, II. rész 1894; Értek, a tört. tud. k. XVI. 1896 és XX. 1906), statisztikai módszerrel feltárta az 1715-i és 1720-i országos összeírás nagyértékű anyagát (Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio ko- rábEin, M. Stat. Közlemények XII. 1896), majd előbb a Közgazdasági Lexikon részére (II. k. 1900), utóbb önálló, vaskos kötetben megírta „A magyar jobbágyság történetét“ (1908; új kiadás 1944). Már külső méreteiben is igen tekintélyes mimkásság; valóban, mindmáig senki sem foglalkozott többet parasztnépünk múltjával, mint éppen ő. Acsády több ízben kifejtette a maga elvi álláspontját a történeti kutatás kérdésében; s e megnyilatkozásokból nemcsak a politikai történet
