Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 3. szám - Szemle - Entz Géza: A székelyföldi ösztöndíjas festők kiállítása
Szemle 175 iskolákban „ókori földrajz“, „középkori földrajz“,- „újkori földrajz“ címen tanítgattak. A neohumanista elvet rögzítő második Rátio Educationis érvényben maradt iskoláinkban egészen 1848-ig, sőt a tanítás középpontja gimnáziumainkban ma is a latin, a holt nyelv uralma az élőn ma is megbénítja a helyes természettudományos szemléletet. Az érettségi vizsgálatokon a földrajz és a honismeret ma is a történelem segéddisz- ciplinája gyanánt, másodlagosan szerepel. Ez visszaesést jelent, hiszen már az 1819-ben megjelent nagyenyedi tanterv, a „Norma Discendi“ modem természettudományos felfogást szegezett szembe a humanista irányhoz ragaszkodó hivatalos állásponttal; az Eötvös-féle 1868-as tanterv pedig a felső osztályokba is bevezette a földrajzot! Világos, hogy sem történelemmel, sem pedig művelődéstörténettel nem foglalkozhat az, aki nincsen tisztában az ember sorsát irányító földrajzi — elsősorban pedig fizikai földrajzi tényezők kihatásaival. Ezt a példák hosszú sorával lehetne bizonyítani. Annyi bizonyos: kitűnő szakembereink vannak s — mint 1918-ban — úgy a jelen háborút követő béketárgyaláson is felkészülten fogják védeni az ország érdekeit és bizonyára részt vesznek majd hasznos útmutatásaikkal a gazdasági újjáépítés munkájában. A magyar tudomány nyugateurópai színvonalának megtartása, a kutatás lehetőségének megadása és a jövő nemzedékek helyes geográfiai nevelésének biztosítása azonban már nem lehet az ő feladatuk. INCZE ANDOR A SZÉKELYFÖLDI ÖSZTÖNDÍJAS FESTŐK KIÁLLÍTÁSA A TÁJ ÉS AZ EMBER egymásba áramló, állandó kölcsönhatása a művészetben is megnyilvánul. Ez az összefonódás azonban csak akkor igazán termékeny, ha a külsőségeken túl élményszerü, mély lelki kapcsolat jön létre. Egy vidék és a benne virágzó élet sokkal összetettebb, szövevényesebb, semhogy a róluk nyert futó benyomások a felület alatt lappangó lényeget elérhetnék. Komoly elmélyülés szükséges ahhoz, hogy egy kívülről jövő az új környezetet teljesen magáévá tegye. A művésznek mindig érzékenyebb, fogékonyabb a lelke, ennek következtében gyorsabban és biztosabban ragadja meg a belső lényeget és annak művészetté átértékelhető vonásait. Egy festő pl. nemcsak a táj formáit és színeit rögzíti le, hanem azokon túl bele akar hatolni a táj elrejtett, titokzatos valóságába. Ezért a felszínes, esetleges vonások helyett azokat fogja kiemelni, melyeket a maga sajátos szemléletének szűrőjén áteresztve döntően jellemzőnek érez. Sőt még tovább megy. A tájban meglátja az ottélő embert, akinek magatartásából, munkájából és istenkereséséből kielemezi azokat a szét nem téphető száilakat, melyek a természet és lélek sorsszerű egymásrautaltságát örök és mégis mindig változó hálózattal szövik egymásba. É-ppen ez a finom, szóval alig meghatározható elvonás és újraalkotás különbözteti meg a jó festményt a színes fényképtől, a felületi mivoltában pontosan visszaadott valóságot az élményszerűen átértékelt műalkotástól. A táj ihletése nem egyszer elhatározóan befolyásolta az európai művészet fejlődését. E megállapítás elsősorban a XIX. és XX. századra áll. Az igazi tájképfestés Eikkor kezdődik, midőn Constable felfedezi az angol, a barbizoni iskola pedig a francia vidék festői értékeit. Hasonló, egész festészetünkre irányítóan ható jelenség nálunk a múlt század nyolcvanas
