Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 2. szám - Réthy Andor: A „Termés” és írói köre
92 Réthy Andor szám, de az egész magatartás mutatja, mintha csak a múltnak minden emlékét el akarnák felejteni, az írók következetesen kerülik a régi nagy harcok területét. A Pásztortűz a hazatérés után, az első öröm lázas önkívületében, érezhető nehézségekkel küzd, bár ezek egyáltalán nem anyagi természetűek, de az események forró légkörében hiányzik az elmélyedő, njnigodt mtmka minden feltétele. A nehézségek rendre kiküszöbölődnek, amikor bekövetkezik Reményik Sándor halála. Az első döbbenet válságba sodorta a lapot. A csapás annyira váratlan volt, hogy idő kellett az eszmélésre, az eligazodáshoz, az új adott helyzet felmérésére, mikor a lap léte és nemléte komoly tárgyalások kérdése volt. A Pásztortűz baráti köre végül is úgy határozott, hogy Reményik Sándor emlékének és szellemének hódolva, továbbra is, hónapról-hónapra, asztalimkra helyezi kisebbségi életünk egykori szimbólumát. A lap ízléses külsejű és értéket képvisel ma is, mégis hiányzik belőle valami, ami régen megvolt, amiről Reményik Sándor is írt 1932. újév napján kelt felejthetetlen szózatában: azokhoz szól ebben, akiknek a Pásztortűz »egy-egy cikke, novellája, költeménye eseményszámba ment, nagyobb eseményt jelentett, mint a politika, vagy az üzlet.« Ez hiányzik most, a vezérnek eligazító! véleménye, minden felvetődő kérdésnek magas szempontú megbeszélése. Nem tételek, de elvek voltak a Pásztortűzben, sokszínűségük mellett is egységes megnyilatkozások, amelyek magatartást sugaltak és lelki gerincet adtak minden olvasónak, akinek a mindennapok munkájában bizony sokszor meg kellett görnyednie. Az Erdélyi Helikon az első időben a régi munkatársak írásaiból a letűnt kor emlékét idézte, majd gyors számvetést végzett, hogy a bécsi döntés és a hazatérés minden író számára mit jelentett. De ettől kezdve az egyes számokban keresve kell keresnünk a régi nagyok, az igazi vérbeli erdélyi íróknak bármiféle megnyilatkozását. Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában egy-egy könyvük még megjelenik, — lehet, hogy valamilyen szerződés következtében, de még valószínűbb: a Céhkönyvek ízléses, gondos kiállítása és nagy piaca miatt — de cikkük, versük, novellájuk, kritikai megjegyzésük, vagy időszerű jegyzetük a folyóiratban már ahg, vagy csak nagyritkán olvasható. Üj nevek vonulnEik fel, akiknek azonban az »erdélyi szeUem«-hez vajmi kevés közük van. Hol vannak azok az idők, amikről Reményik Sándor is ír, szabatosan meghatározva az erdélyi szerkesztők feladatát: »elmennek, ha keU ismét, mint a legprimitivebb időkben, Erdély legtávolabbi zugaiba lelki toborzót járni«, mert csak így lehet híveket és munkatársakat felkeresni, meghódítani és gyűjteni. Ez a hivatása, most és mindenkor, az erdél5Ú szerkesztőnek. Nemcsak előfizetőket kell gyűjtenie, hanem híveket, nemcsak írókat kell fel- léptetníe, hanem munkatársakat, akik ennek a földnek a titkait kutatják, a mi kétségeinkre válaszolnak, bennünket vezetnek és irányítanak. A könyvkiadás kérdése más, aminthogy erre mindig is vigyázott, mert a Szépmíves Céh könyvei most is a régi elv megvalósulásai. De ezt várjuk minden vonatkozásban, a misszió, a küldetés tudatát, amely lassan már elhomályosul és mind erőtlenebb lesz. Pedig a régen leszögezett elvek még ma is életképesek, de ha
