Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 12. szám - Guoth Kálmán: A nem-magyar népelemek helyzete középkori társadalmunkban
726 Guoth Kálmán nossági szempontokon kívül esett, nem igen törődtek; így a népi egyéniség szinte magától értetődően kívül esett politikai célkitűzéseiken; az e téren bekövetkezett fejlődés tehát nem célja, hanem csupán természetes velejárója lehetett az eredeti cél: a hadi- és gazdasági hasznosság érvényesülésének.^ Nem szorul ezek után bővebb bizonyításra, hogy királyaink a beköltözött hospesekben nem a nemzeti kisebbségeket látták, hanem a társadalom hasznos elemeit. Ebből pedig egyenesen következik: a nem-magyar népelemek életének, sorsának változásai nem a nemzetiségi kérdés síkján, hanem a társadalmi fejlödéshől érthetők meg maradéktalanul. Ebben az irányban a kezdeményező lépéseket Deér József tette meg. Annak ellenére t. i., hogy céljául észrevehetően a Szekfű által adott elvi keretek kitöltését tűzte ki," éppen a döntő ponton túlment Szekfűn: rámutatott arra, hogy a ,,nemzetiségek“ életében az idők folyamán igen nagy változások történtek, s e változások a magyar társadalom általános fejlődésével állottak összefüggésben.^ A problémát azonban gyökerében Mályusz Elemér ragadta meg." Abból az alapvető fontosságú felismerésből indult ki, hogy az „állam jellegének változásai kapcsolatban vannak a társadalmi fejlődéssel, sőt annak függvényei“. Ebből pedig szinte önként következik, hogy a ,,nemzetiségek“ kezelésében beállott módosulások is végső fokon a társadalmi fejlődésben lelik magyarázatukat. A XI—XII. századra vonatkozóan egészen új anyagot hozott Mályusz a kérdés vizsgálatába: meggyőzően mutatott rá arra, hogy a népnevekből i képzővel képzett falunevek — mint pl. Csehi, Horváti, Németi, Tóti stb. — a XIH. század előtt keletkeztek. E településtörténeti módszerrel 17 cseh, 12 horvát, 35 német, 8 vallon, 17 rutén és 13 tót faluról mutatta ki, hogy lakóit a XI—XII. században telepítették le királyaink. Már most — folytatja Mályusz — a nemzetiségi politika szempontjából döntő fontosságú, hogy e fal® Egészen máis utakon ugyanerre az eredményre jutott Szabó István is. „Magát a népiséget az állam kifejezetten nem figyeli, nem befolyásolja, életfolyamát célzatosan nem akadályozza és nem is táplálja: nem mesterséges, hanem természetes erők szabják meg pályáját.“ I. m. 65. 1. Abból a kétségteler tényből, hogy az Intelmek idézett mondata ama hasznos dolgok között, melyeket a hospesek hoznak magukkal, felsorolja a különféle nyelveket is, továbbá e rész híres maximájából — gyenge és törékeny az egynyelvű (szokásjogú) ország — azt következtethetné valaki, hogy királyaink célja az idegen népi egyéniség fenntartása volt. Ilyesfajta disszimilációs politikának azonban nincs nyoma: az önkéntes csatlakozást, beolvadást soha nem igyekezett egyik királyunk sem megakadályozni. Legfeljebb azt bizonyítják e kitételek — ezt azonban kétségtelenül —, hogy a magyar politika szívesen fogadta az idegen nyelvű telepeseket, s nem törekedett nyelvük, ezzel népi különállásuk megszüntetésére. ® Deér József: Pogány magyarság, keresztény magyarság (Budapest, 1938), 267. 1. ’’ U. o. 187. s köv. 1. (különösen a 193. 1.). Mivel itt csak a nem-magyar népelemekkel való bánásmód elvi alapjainak vizsgálatára szorítkozunk, egyébként hasznos és értékes, de elvi tekintetben Szekfü megállapításain nyugvó fejtegetéseire nem térhetünk ki részletesen. ® Mályusz Elemér: A középkori magyar nemzetiségi politika, Századok, 1939, 257. és 385. 3 köv. 1.