Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 12. szám - Csekey István: A százéves „Szózat” és a külföld
HITE L NEMZETPOUTIKAI SZEMLE 1943. DECEMBER VIII. ÉVF. 12. SZÁM A SZÁZÉVES „SZÓZAT“ ÉS A KÜLFÖLD MOST ÜNNEPELTÉK ORSZÁGSZERTE a „Szózat“ megzenésí- lésének századik évfordulóját. Néhány évvel ezelőtt pedig kerek száz esztendeje volt, hogy Vörösmarty Mihály „Szózat“-ával megajándékozta nemzetét. Nyomai vannak, hogy néhány versszqkát már 1835-ben vetette papirosra, majd 1836-ban kidolgozta, de a „Szózat“ nyomtatásban először 1837-ben jelent meg Bajza József „Aurorá“-jában. Alig van még egy magyar költemény, melynek fényesebb lett volna a sorsa, mint a „Szózat“-nak, amely palotától a kunyhóig elterjedve nemzeti dalává vált a magyarságnak. Csak Kölcsey „Himnusz“-a és Petőfi „Nemzeti dal“-a dicsekedhetik hasonló elterjedéssel. Ez a három költemény oly szorosan nőtt össze az utóbbi évszázad magyar történelmével, hogy valóban a magyar nemzeti lélek őseredeti megnyilvánulásának tekinthető. Vörösmarty „Szózat“-a nem viseli ugyan egy himnusz büszke címét, valósággal azonban Kölcsey „Himnusz“-ával együtt a magyar nép nemzeti himnuszává vált. Hivatalos és nemhivatalos ünnepélyek alkalmából a két nemzeti dalt együtt vagy váltakozva éneklik. Csak a trianoni katasztrófa óta társult még hozzájuk Papp-Váry Elemémé „Hitvallás“ című verse, amely „Magyar hiszekegy“ címmel nemzeti imává változott. Mindennapi imáinknak azonban sajnos az válik közös sorsává, hogy szavuk folytonos pergetése közben elfakul az értelmük. Gépies monotónsággal mormoljuk őket, s közben elvész az, ami bennük mélység és örök, amiben minden idők magyarja magára találhat. Pedig gyönyörűen figyelmeztet bennünket Arany: „Oh értsd is a szót és könnyelmű szájon Merő szokássá imád ne váljon!“ (Rendületlenül.) Miként „Az ember tragédiája“ ízig-vérig politikai természetű költemény, s Madách megírta azt, amit Goethe „Paust“-jában elmulasztott: akképen mondhatjuk, hogy a „Szózat“ elejétől végig a hazáról írt hősköltemény. A hazaszeretet magasan zengő ódája, az ember és föld kapcsolatának örök mítosza, az egyének viaskodásának zűrzavarában a nagy magyar sorsközösség világnézetének filozó- fikus himnusza. „Hazádnak rendületlenül Légy híve, oh magyar!“ Lehetne-e pregnánsabban kifejezni a magyar élet örök programm- ját? Ez a parancs a hűség parancsa, amely elválhatatlan szimbiózisban egyesíti a magyar földet népével. E mellett szinte eltörpül a nagy dilemma: a „jobb kor“ vagy a „nagyszerű halál“ kérdése, mert „Itt élned, halnod kell.“ De nemcsak erkölcsi érzelmek láncolnak bennünket ehhez a földhöz, hanem a történelmi sorsközösség
