Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 11. szám - Salamon Sándor: A népiség válsága
702 Magyar Figyelő a racionalizmus-irracionalizmus hullámzásától. Racionalista és irracionalista né- piség megkülönböztetése csak arra jó, hogy új fogalmakat teremtsünk a változatlan lényegnek. A népiség vallói tulajdonképpen már a kezdet-kezdetén megoszlottak alkat és hivatás, feladat és világnézet szerint. A racionalista népiség\ien találták meg éltető elemüket a józan, csupán pozitív tényeket ismerő népi írók: Veres Péter, Kovács Imre, Erdei Ferenc, a közíró Móricz, a Földindulás Kodolányija, Nagy István, Darvas József, Asztalos István, Szabó Pál, Somogyi Imre. A magyarságot biológiai valóságnak fogják fel elsősorban és ennek az ilyenformán adott magyarnak szükségleteit mérik fel higgadt, céltudatos realizmussal és mindenek előtt ennek biológiai szükségleteit igyekeznek megszüntetni, anyagi javakkal ellátni és boldog földi életet biztosítani neki. Főgondja a racionális népiségnek a szociális és egységes berendezkedésű magyar társadalom, anyagi jólét és etnikai tényezővé válás. Az irracionalista népiség boldogság-rendszere a szellem, a lélek számára ígéri a boldogságot és a teljes felszabadulást az idegen kategóriák alól. Nem több kenyeret, nem földreformot, nem szövetkezeti tömörülést hirdet, hanem magyar tett-, jog-, jelkép-, nyelv- és logikai rendszert (Karácsony Sándor, Lükő), lelki boldogságrendszert (Tamási, a Holdvilágvölgye Kodolányija, Sinka, a költő Erdélyi, a fiatalabb Nyírő, a Csodálatos Élet Szabó Dezsője). Ez a dualizmus jellemzi ma minden vonalon a népiség színeváltozását. Maga a megoszlás még nem jelentene veszedelmet az eszme számára: az elmélet és a gyakorlat, az absztraktam és a konkrétum hullámzása adta a változások ritmusát eddig is. A baj és a válság ott kezdődik, hogy ma az idők mindenképpen a racionalizmusnak kedveznek. Heircikocsik és újabb- nál-újabb haditechnikai csodák zajában a kelleténél kevesebben hallgatnak a lélek szavára. Az eszme mozgalommá válása már-már elkerülhetetlen s most másodszor is pusztulással fenyegeti az eszmét a konkretizálódás. Noha nem feltétlen velejárója az eszme halála, reménységre kevés kilátás van mindaddig, míg a mozgalom fellázad a szülő eszme ellen és szembefordul vele. A népiségben ez a bomlás ment végbe. A mozgalom hívei árulással vádolják az irracionalistákat, akik ha tenni és merni kell, elhúzódnak a porondról. A kézzelfogható eredmények türelmetlen sürgetői minden elvi és elméleti vitára szánt percet feleslegesnek és elvesztett időnek tartanak. A reálitásokon túl levő «valóságok» elhivottai viszont múló és csak ma, vagy holnap igaz igazságokért nem kockáztatják az örökkévalóság és egyetemesség jegyében megfogam- zott hitüket. Félnek, hogy a racionalisták kezén elsikkad az eszme: a magyarság boldogsága. Ha a mozgalommal és a harcosokkal tartanak, úgy találnak járni, mint a XVIII. század felvilágosodottjai: sikerül az intézményeket úgy, ahogy megreformálni, de pár év múlva ott vagyunk, ahonnan elindultunk, ha ugyanaz marad az ember. Ha viszont a magyarság irracionális valóságának kiteljesedéséért küzdenek, az ember, a lélek utópisztikus megújulásáig kiszámíthatatlan sok idő telhetik el, pedig minden percért kár, amit a mai állapotok közt töltünk. Az eszme azonban kiheveri ezt a válságát, éppen a fentebb vázolt értékeinél fogva. A kérdés csupán az, hogy a dualisztikus népiség melyik véglete győz, kinek lesz igaza. Akár racionalista módon a magyarság biológiai valóságáért küzdünk, akár irracionális megújulásáért, egyaránt fogyatékos jövendőért küzdünk. Az igazság valahol a kettő között van. Erre a