Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 1. szám - Szabó István: A háborús Berlin szellemi élete
Szemle 63 A HANGVERSENY-IDÉNY változatos műsora az egyetemes zeneművészet jegyében áll. Felöleli a zene minden ágát a szólistáktól a zenekari hangversenyekig, időben a klasszikusoktól a modemekig, térben pedig Németországtól, s általában Európától Japánig. A híres filharmónikus és a fővárosi zenekaron kívül a három opera, a Staatsoper, a Deutsches Opernhaus és a Volksoper is rendez önálló hangversenyeket. Ezek a zenekarok a német művelődéspolitika nagyvonalú gondoskodása folytán a háborús nehézségek ellenére is megőrizték teljesítőképességüket. A márciusig terjedő főidényben több, mint száz szimfónikus hangversenyt adnak! A filharmónikusok tíz hangversenyét Furtwängler vezényli (a műsoron Sibelius Jean, Schubert Heinz, Frommel Gerhart), s szólistái közé nemrégiben hívta meg a magyar Anda Gézát. A Preussische Staatskapellet (a Staatsoper zenekarát) Karajan Herbert vezényli; műsorán Sibelius és Kodály. Személyes élményeink tárából, mint legemlékezetesebbek elsősorban a magyar művészek, Anda Géza, Károlyi Gyula, Dániel Emő, Bisz- triczky Tibor hangversenyei emelkednek ki. De ebbe a rendbe sorozzuk a finn Similä Marttit, aki a decemberi finn nemzeti ünnep alkalmából a német rádió házában a berlini rádiózenekart vezényelte (Sibelius, Kiami Uono, Palgrem Selim), Huttunen Jormanak, a helsinkii állami opera tenoristájának közreműködésével. Ugyancsak emlékezetes élményünk marad a francia Cortot Alfred és Suwa Nejiko, a japán hegedűművésznő hangversenye. A filmvilág nagy meglepetései közé tartozott Jannings nagy Bis- marck-filmje a »Die Entlassung«. A »nemzet filmje« jelzővel kitüntetett új Jannings-alkotás, a Bismarck-fogalmazta, de csak a mai német közvéleményben meggyökeresedett erkölcsöt és tanulságot hangsúlyozza: az ember sohasem vak eszköze a sorsnak, hacsak van jelleme, úgy a jellem irányítja sorsát. Ezt a hasonlíthatatlanul nagy művészt különösen két filmben láthattuk nagynak: az előbb említettben, mint vaskancellárt ismeretes tulajdonságaival, s egy tökéletesen más természetű falusbíró-szerep- ben, a híres Kleist-novellából készült »Der zerbroqhene Krug«-ban. Értékben ezekhez hasonlót talán csak kettőt láttunk, mindkettőnek maradandó emléke George Heinrich nevéhez fűződik. »Andreas Schlüter«-ben a nagy barokk-művész életét ábrázolta, a »Der grosse Schatten«-ben pedig egy modem művészt, aki — s ezért talált rá különösképpen ez a szerep — mint ember is egyszerű, természetes és nagy. A MULTÉVI NAGY NÉMET MŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS anyagának megszemlélésekor nemcsak az új német képzőművészetre, de a megújult német művészeti életre általában is tanulságokat vonhatunk le. A képzőművészeti alkotások, képek, szobrok még érzékletesebben mondják el azt, hogy a modem német művész a rövid ideig tartó, divatos, egymásnak sokszor ellentmondó művészeti áramlatokkal való sodródás helyett visszatért a néphez, önnön fajiságához (Erler Erich: Blut und Boden, a hatalmas arányú kiállítás egyik legszebb képe), s amint azt e kiállításon a nagyméretű plasztikától a legegyszerűbb vázlatig minden alkotás bizonyítja: érzésének és gondolatának egy általánosan érthető, de művészi formában való kifejezésére törekszik. Az új német nacionalizmus festő-kifejezői közül e kiállításról csak kettőt, Hermann Fault (Die Fahne) és Reich Adolfot (Die Wollsammlung in einer Münchener Ortsgmppe) említjük meg. A nagy szobrászok Kolbe George, Klimsch Fritz, s különösen a monumentálisra törekvő Bréker Amo, akinek gyönyörű gmnewaldi műtermében órákig elidőztünk, a háború ellenére is szüntelenül dolgoznak. S az
