Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 1. szám - Bíró József: Erdély műemlékeinek sorsa a belvederei döntés után
Erdély műemlékeinek sorsa a belvederei döntés után 49 tá^koztathatná, vagy segíthetné; teljesen megszűnt a magyar műtörténeti tudomány a belvederei határokon túl. A közvélemény ugyancsak elhallgatott; a sajtó, amely annakidején eleven erő volt, immár egyetlen s nem is szorosan erdélyinek vett napilapra zsugorodott össze. A Magyar Népközösség s a magyar egyházak vezetőinek gondja így a délerdélyi, magyar tiilajdonba^ lévő emlékek lehető istápolása; elképzelhetjük azonban, hogy a reájuk nehezedő súlyos kötelezettségek, a tömérdek, létkérdésszerű tennivaló közepette s küzdelmes anyagi helyzetükhöz képest semmiféle rendszeresen megszervezett ilynemű tevékenységre nem gondolhatnak. A leg- szcmorúbb negatívumok képét rajzolhatjuk csak fel, ha Dél-Erdély magyar műemlékügyére tekintünk; kivált, ha legfontosabb emlékünket, a fehérvári dómot nézzük, össze kell szorulnia szívünknek. A székesegyház oromfalaiban nagy repedések tátonganak; a padlózat feltépve áll, ahogy a világháború alatt abbanmaradt restauráláskor volt, változatlan a nevezetes síremlékek méltatlan elhelyezése s a töredékek, kőemlékek — köztük az Árpádkori magyar művészet kimagasló alkotásai — összehányva hevernek egy sötét, szűk raktárban. De hogy is volna képes Erdély püspöke egyházmegyéjének jelenlegi helyzetében méltó állapotba hozni a dómot, hisz e munka milliókat emésztene fel s avatott szakemberek, magyar műtörténészek és építészek közreműködését kívánná!? Templomaink nagy átlaga mindamellett — nem pár évtizedre épültek — elég jól bírja az idők folyását; papjaik s a hívek minden lehetségest megtesznek érdekükben. Ugyanez a helyzet azoknál a kastélyoknál, amelyet maiglan is tehetősebb magyar lurak laknak. Kitűnő állapotban van Keresd, Kerelőszentpál, KüküUővár; a nevezetesebb várakkal sincs baj, Fogarasnak még két év nem sokat számit az évszázadok vihara után; Vajdahunyad a románoknak is gondoskodásuk tárgya, ismeretes történeti illúzióik miatt, eiminek azonban műemlékügyi szempontból csak örülhetünk. Törcsvárára, amely néhai Mária királyné tulajdonába került a trianoni világban, annakidején szintén óvatosan vigyáztak. Sajnálatosan azonban egyre pusztul az alvinci s az alsórákos! kastély, Bethlenszentmiklós sincs ragyogó helyzetben; a sort azonban nem folytathatjuk, mert rendszeres műemléki kataszter, vagy akár jelentések még D^-Erdélyben sem ismeretesek, nemhogy a határon iimen mindezt részletes figyelemmel kísérhetnénk. Jelentős restaurálást csupán egyet jegyezhetünk fel: a nagyenyedi templomvár erődítésébe épített nevezetes Bethlen-kastély gondos és odaadó rendbehozatalát; e munkálat múlt évi elvégzése Szász Pálnak, az enyedi kollégium főgondnokának, a délerdélyi magyarság egyik vezérének érdeme. ELJSMERÉSSEL KELL ADÓZNUNK az erdélyi szászoknak is, ha a tulajdonukban lévő műemlékek hosszú sorozatára tekintünk. A szászok mindig a legteljesebb mértékben átérezték műemlékeik nagy nemzeti jelentőségét, a legmesszebbmenően áldoztak kitűnő karbantartásukra, áhítatos gonddal és szeretettel vigyáztak régi templomaik, városi házaik minden kövére; elősegítette természete-
