Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 9. szám - Erőss Alfréd: Mítosz, vallás és irodalom
526 Eröss Alfréd »filozófia«. Jól teszi hát Karácsony, ha Bergsonhoz illő lelkesedéssel hadakozik ellene. Az empirizmus pedig ismét nem egyéb, mint a Karácsony által »magyar filozófiának« elkeresztelt világnézet. Ez volt valamikor a stoikusok bülcseleti felfogása, amelyet Baco Veru- lam, majd a multszázad angol gondolkozói újítottak fel. Az empirizmusnak »nincs szüksége elvonásra, ellenben annál nélkülözhetetlenebb számára a kézzelfoghatóság. Elvész a nem reális világban, miután számára nincsenek keretek, rendszerek és törvények, amelyekben tájékozódhatnék, mozoghatna és eredményt érhetne el. Amit valóságosan meg tud ragadni, az az övé és addig az övé, míg el nem tűnik« (Magyar világnézet, XIX). Nos, Kant Immanuel mindkét filozófiai stádiumon keresztülküzdötte magát s az ellentétet úgy akarja áthidalni, hogy azt a lélekbe plántálja bele s ott különosztja az elvont eszmék és a kézzelfogható tapasztalatok világát. Az elvont eszmékbe nem fér bele a transzcendens valóság, a tiszta ész nem tud bizonyosságot szerezni Istenről, az időtlenség és határtalanság birodalmáról. Kantnak ezt a kritikai föltevését elfogadta a romantika s erre építi saját életszemléletét. Hatásosan kimutatja, hogy az ember lelki és szellemi világa nem korlátozható a tiszta ész falai közé, mert hisz végtelenre tárult és isteni távlatokba nyílik. Ha pedig az ész nem képes a transzcendens világ kapuit föltárni, fittyet hány az észnek, s az érzésekhez fordul. Ezzel a buzogánnyal döngeti meg az élet kapuit. Botondi lelkesedése ma is eleven szikra az ifjúság szívében. Nem hűtötte le sem a világháború, sem a tudomány. Élesztik mindazok, akik a népszerűség koszorúja után nyújtják ki kezüket. Anélkül, hagy a legújabb romantikus mozgalmak tengerentúli, vagy francia megnyilatkozásait figyelemre méltatnék, tekintsünk ki annak németországi alakulására. A múlt században fölbuggyanó forrás friss özöne utat talált a nemzeti hagyományok, a népi kultúra, és a középkori gótika folyamai felé (Brentano, Gíörres). Megtermékenyítette az irodalom alföldjét. Csupán egy ág rekedt meg s talajvízként kisérti a tavaszi vetéseket, itatja az ifjúság amúgy is páratelt forradalmi kedvét. Ebben a megrekedt ágban született meg a XX. század mítosza. Már De Lagarde megírja a »jövő vallását« (1878), mely végeredményben jognak, művészetnek, tudománynak, társadalomnak sajátos alakulását, azaz megkülönböztethetően jellegzetes formáját jelenti. Ez a forma természetszerűleg nemzeti, újabban faji, s azáltal lesz mítosszá, hogy a más nemzetek, idegen fajok sajátosságaival szembeállítva, bálványként táncolják körül. A bálványimádás eme mozzanata, mint a primitív népeknél, itt is magában foglalja az idegen bálványok gyűlöletét. »Ce qui fait qu’une tribu erőit á son dieu, c’est la haine de la tribu voisine« (Dumont). A német fajmítosz a szomszéd francia, római, majd angol hatások ellen visel hadat. A XX. század mítosza a római joggal szembeállítja a germán becsületet, és a latin logikával a német irracionalizmust. Litt Theodor ez utóbbiban látja a sajátos »német filozófia«, vagyis a német világnézet alapvető elvét. Ez a világnézet persze épp úgy gúnyt ííz a racionalizmussal, az elvont és logikus gondolat világával, mint nálunk azok, akik ezt indogermán módszernek neve
