Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 6. szám - Martonyi János: Új magyar közigazgatás felé
332 Martonyi János közigazgatás munkateljesítményének fokozását szolgáló eszközöknek van egy olyan csoportja is, amelyet a tekintél3niralmat be nem vezetett államokban is lehet alkalmazni. Hiszen épen Magyary mutat rá ismételten a kormány politikai és adminisztratív fimk- ciója közötti megkülönböztetés szükségességére; az előbbi a kormányzást, vagyis a nemzet egész életének bizonyos politikai célkitűzések szolgálatába állított és a körülményekkel számotvető irán5Útását jelenti, míg az utóbbi az ebben támaszul szolgáló adminisztratív gépezet felett főnöki jogok szigorúan szakszerű gyakorlásában áll. Ha teljesen eltekintünk a politikai rendszerrel való most érintett összefüggésektől, akkor is kétségtelenül igaz Magyarynak az a megállapítása, hogy a közigazgatásnak egységes irányításra van szüksége, ezt tehát meg kell valósítani. Ehhez a tanításhoz Magyary egy másik frappáns megállapítást kapcsol: a közigazgatást nemcsak felülről keU egységben szemlélni, hanem tudni kell azt is, hogy az alulról, a közönség, az igazgatottak oldaláról is egységet képez. Az egyes ember, a „névtelen magyar“, nem tesz különbséget a sokféle (felsőbb és alsóbb, állami és önkormányzati) közigazgatási szerv intézkedései és az általuk reárótt terhek között; különböző résdetkérdésekkel foglalkozó szervek által elkövetett hibák miatt az egész „bürokráciával“ elégedetlen. Minden közigazgatási tisztviselő legyen tudatában annak a messzemenő felelősségnek, amelyet ez a tény reáhárít! Magyary erőteljesen és szabatosan fogalmazza meg azt a gyakran hangoztatott megállapítást, hogy a közigazgatás az emberekért van. „A közigazgatásnak nincs más létjogosultsága és más mértéke, mint az emberek, a nemzet szolgálata“ (Magyar közigazgatás, 391.). A társadalmi igazságosság elvének mély átérzésére, bátor lélekre és meleg szívre vall az, amikor ebből egyúttal azt a következtetést is levonja, hogy a közigazgatás legyen pártatlan és mindenkinek bajával törődő: „Ne tegyen különbséget szegény és gazdag, barát és ellenség, kormánypárt és ellenzék, város és falu, magyar és nemzetiségi közt“ (U. o. 138.). Ügy hisszük, ezen a ponton villan fel előttünk a közigazgatás mim- kájának legnehezebb belső problémája is: annak elbírálása, hogy az egyes embernek a hivatalnok előtt jelentkező igénye, érdeke fedi-e a közösség érdekét, vagy mennyiben ellenkezik azzal. Minden kérésnek nem lehet eleget tenni, de még az elutasítás is legyen szeretetteljes és nevelő hatású. Fontos, hogy az emberek érezzék azt, amit Magyary a tatai népfőiskola megnyitásán oly egyszerű és találó szavakkal fejezett ki: „a közigazgatás nem ellenfél, hanem egy mivelünk..., azt akarja, hogy a magy.arok országának jól menjen a dolga.“ Ahhoz, hogy a közigazgatás az embereket segíthesse, szükség van arra, hogy pontosan ismerje életkörülményeiket. A közigazgatásnak — akár a jó orvosnak — előbb meg kell csinálnia a diagnózist és azután kell a terápiához fognia. Magyary ezt a korábban nagyon kevéssé felismert igazságot nemcsak hangoztatta, hanem mindent elkövetett annak gyakorlati megvalósítására is. A vezetése alatt álló Közigazgatástudományi Intézet munkájának jelentékeny
