Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1943 / 5. szám - Mályusz Elemér: A magyarság a középkori Erdélyben

282

Mályusz Elemér

tetsző — lakosság^ává lett, magyar volt. Az új központok körüli helynevek erről ^yértelműen tanúskodnak. Ismét csak példaképen említjük meg a Mentő várral szomszédos Széplak korai, 1228-i határjeleit. Ezek így sorakoznak egymás után: a Maros folyónál Magyarrév (a mai Monyoró), Vécs vára (Marosvécs), Szakái hegy és Szakái mocsár, Lövér falu, Dénesteleke, ösajóséd patak, Mada- biki erdő, a Sajó forrása, alpes dementis, a mai Kelemen-havasok és Ruscia, Oroszország.*® Mivel a leírás szerint a határjelek kitűzésénél egész a Sajó forrásáig elmentek, igen mélyen, valóban »egészen a havasokig« behatolt a magyarság. Ezekre már nem nyomult fel, úgy, hog\' az utóbb beköltöző románok vehették azokat birtokukba.

A xrv. ÉS XV. SZÁZADBAN azonban a magyarság nemcsak kiterjeszti néptalaját, hanem m^ is szüárdítja azt. Telepei, miután megrögzítődtek, és hol sűrű, hol ritkább szemű hálóval beborították Erdély tájait, a földművelés intenzívebbé válásával, a lakosság létszámának megnövekedésével fokozatosan erősödtek. A népfelesleg egy része nem maradt meg falujának határai közt, hanem a XIV— XV. században fejlődő vásáros helyekre, mezővárosokba, s a nagyvárosokba költözött be. A lakosság felszívása szempontjából a hetipiac-tartás jogát megszerző mezővárosok éppen nem voltak jelentéktelenek. Nagybirtokos uraik eszközölték ki a vásárt számukra,** miután észrevették, hogy az úthálózat, szerencsés földrajzi helyzetük segítségével szomszédjaik fölé emelkedtek. Bennük népes magyar iparosréteg alakult ki, mint a családnevek is elárulják. Pl. a XV. századi Bánffyhunyadon ilyen nevű polgárok éltek: Szabó, Varga, Ács, Szőcs, Kovács, Mészáros, Szijgyártó.*^ Elrőszakolt siettetés nélkül, maguktól, tisztán a helyi energiák érvényesülésével fejlődtek ki e kisvárosok, segítve a falusi és a polgári élet közti távolságon átvezetni a magyarságot. Ami nem is volt nehéz feladat, mivel a magyarság a városi életformába könnyen beletalálta magát.

Erdély középkori nagy — részben vagy egészben — magyar városai: Dés, Kolozsvár, Torda, Gyulafehérvár, a népfeleslegnek ezek az igazi felszívói, magyar gyökerekből sarjadtak ki. Csirájuk nem egy-egy vállalkozó kereskedő-csoport tudatos városalapítási elhatározása, hanem a megyés ispán udvarának, ez igényes fogyasztó elemnek s széles területeken gazdasági életet irányító tényezőnek iparost és kereskedőt tömörítő szerepe. Mivel életük első korszaka az oklevéltelen korba nyúlik vissza, így csak közvetett módon, az alaprajz segítségével vizsgálhatjuk meg a keletkezés problémáját.

Gyulafehérvárnál kétségtelenül az a legfeltűnőbb, hogy a piac“ U. a. 4, s köv. 1. — Mivel az oklevél szláv eredetű neveket is feljegyzett (pl. Piztemha, fluvius Lynch), bizonyos, hogy a magyar hatámevek éltek s nem valami kancelláriai fordítás, elmagyarosítás eredményei.

A szász Berethalomnak is egy szomszédos földesúr, Apaffy Miklós eszközölte ki 1418-ban a hetipiacot. I. M. Salzer: Der könlgl. freie Markt Sirthälm in Siebenbürgen (Wien, 1881), 662. s köv. 1.

Csánki i. m. 305. 1.