Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 5. szám - Mályusz Elemér: A magyarság a középkori Erdélyben
280 Mályusz Elemér főurak régi uradalmaik sziumagyar népfeleslegét áthozhatták Erdélybe, hogy itteni, viszonylag gyérebben lakott birtokaikat jobban benépesítsék, felvirágoztassák. Oly korai példával valószínűsíthetjük, hogy áttelepítés valóban folyt, amely még a királyi megye életének fénykorából származik: az Ajtonyt legyőző Csanádtól, Szent István unokaöccsétől származó Csanád nemzetség Gyulafehérvár környékén kapott birtokot. Egyik tagját, aki a XII. században élt, Beleniknek hívták, ami a Benedek keresztnév régi magyar változata. Mivel a Gyulafehérvár közelében. Magyarigennél fekvő mai Benedek falut, amely a Csanád nemzetség tulajdona, az első oklevelek Belenig-nek írják, nyilvánvaló, hogy ez Csanád leszármazottjának a nevét őrizte meg.*® Lehetetlen azonban feltenni, hogy a falu csak azért viselte urának nevét, mert ő volt birtokosa. Ha így lett volna, a falvak fol3rton változtatták volna nevüket; arra kell tehát gondolnunk, hogy szorosabb volt a kapcsolat a falu és földesura közt: bizonyára Belenik alapította, hozta oda első lakóit. Következményeiben azonban annál veszedelmesebb lett a Xlll. századi átalakulás. A király ugyanis a régi telepeket a főuraknak adományozva, kiejtette kezéből azoknak a magyar tömegeknek a java részét, amelyekkel az erdős, hegyes tájakat benépesíthette volna. Ezentúl csak korlátozott mértékben volt módjában magyarokat telepíteni, de mert a lakatlan vidékek jövedelmezővé tételéről nem mondhatott le, kénytelen volt omian hozni embereket, ahol szabadon állottak rendelkezésére: a külföldről. Intézkedése, mint utóbb kiderült, főleg azért volt káros, mert a magyarság szomszédságába idegen népelemet juttatott, még pedig — Elrdély sajátságos földrajzi viszonyai következtében — a belső folyóvölgyeket elválasztó hegységekbe. Az a körülmény sem volt előnyös, hogy a magyar nép éppen akkor veszítette el a munkára ösztönző, sőt kényszerítő erős kezet, amidőn az erdőírtás, a hegfyekbe hatolás nehéz feladatával kellett megbirkóznia. Bármennjnre volt steppe-lakó nép s tekintette igazi otthonának a füves síkságot, az erdőkkel is meg tudott barátkozni, mint a székelység élete bizonyítja. A székelység is nyilván szívesebben maradt volna az alföldi tájakon, amikor azonban az uralkodó azt kívánta tőle, hogy a hegyek közt tegyen eleget határvédő kötelezettségeinek, engedelmeskedett a parancsnak, generációk múltán pedig egészen megszokta az új környezetet s életét ahhoz formálta. Az őt egységesen irányító, megfelebbez- hetetlen kényszerrel ható erőt nem pótolhatta a nagybirtok, arról nem is szólva, hogy ennek számításaiban az egyéni gazdasági előnyök eleve nagyobb szerephez juthattak. A Xm. század második felétől kezdve már elodázhatatlan lesz, hogy a hegyes vidékek lakossághoz jussanak. Főleg a hadi érdek kívánta meg, amidőn a tatárjárás tanulságai nyilvánvalóvá tették a régi védelmi rendszer gyengeségét, hogy kővárak épüljenek a megközelíthetetlen sziklabérceken. A régi, a folyók menti várak feljebb helyezése az erdős hegyek közé azonban nemcsak irányt “ Karácsonyi i. m. I. k. 347. 1.