Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 5. szám - Csekey István: Alkotmány és alkotmányfejlesztés
Alkotmány és álkotmányfejlesztés 265 kormányzó képessége, valamint a pártok önmérséklete és a nemzeti közösség hagyományos megbecsülése. Míg ugyanis a külföldi parlamentarizmus a pártokra forgácsolódás miatt a legválságosabb korszakát élte, Magyarországon mindig volt erős, kormányképes párt, és mindig volt nemzeti ellenzék, amely a nép közjogi és szociális igényeinek teljesítését sürgette. Mindezekhez az okokhoz járult az a különbség is az alkotmányos magyar és a külföldi felfogás között, hogy a mienk nem ismerte az egyének alapjogait, az úgynevezett alanyi közjogokat, amelyek például a weimari alkotmányban személyes, elvonhatatlan szabadságjogok gyanánt szerepeltek. A magyar alkotnaányra jellemző, hogy az állampolgároknak ezek az úgynevezett szabadság- jogai nemhogy nincsenek egyetlen alaptörvénybe foglalva, de több olyEin akad közöttük, amelyet még csak nem is törvény, hanem csak kormányrendelet szabályozott. (Így például az egyesülés és gyülekezés jogát.) A magyar alkotmányjogi felfogás szerint a szabadságjogok is inkább az egyéneknek a közösségben elfoglalt helyzetét, a nemzet életébe való bekapcsolódásának eszközeit jelentették, nem pedig az állam céljai elé emelt bástyákat, amelyek a közösségtől idegen egyénnek államtalan vagy államellenes szabad teret biztosítanak. Azt is meg kell mondani, hogy a magyar alkotmány az állam- hatalmi ágak merev elválasztásában sem utánozta a nyugati demokráciákat. A törvényhozó és végrehajtó hatalom s az utóbbinak kormányzati, közigazgatási és bírói ágai mindig harmonikusan együttműködtek, és az államfői hatalom őrizte közöttük a helyes egyensúl5d;. Az előadottak voltak jórészben az okai, hogy a nemzet alkotmányos úton, vagyis az országgyűlés közreműködésével tudott olyan feladatokat elvégezni, amelyek más államokban csakis forradalommal vagy államcsínnyel, a parlament mellőzésével voltak elvégezhetők. Az első vüágháborút követő időben a legtöbb parlamentáris államban a parlamentarizmus kinövései, az osztályok uralmát biztosító, önző párturalom és a frakcionalizmus állandó válságot okoztak. Viszont a feltörő népi forradalmaktól, főleg pedig a bolse- vizmus veszélyeitől való félelem, a központi kormányzat erősítését követelte. Mivel ez a reform a merev alkotmányú államokban, ahol tehát az alkotmányt csakis nehezített módon lehetett változtatni, nem történhetett alkotmányos úton, kormányzatuk kén3rtelen volt a parlament mellőzésével a diktatúrára áttérni. A totalitárius kormán5Tendszerű államokban a végrehajtó hatalmat gyakorló kormány lényegileg a jogalkotó hatalom teljességét is magához ragadta. Nálunk ellenben történelmi alkotmányunk rugalmassága folytán mindig maga a törvényhozás ruházta fel a kormányt a törvényhozó hatalom jogkörébe vágó kérdéseknek rendeleti úton való szabályozásával. A törvényhozás azonban e kivételes hatalmat mindig csak korlátolt időre és tárgykörre engedélyezte a törvényit
