Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 4. szám - Hankiss János: Magyar magatartás az irodalom tükrében
Magyar magatartás az irodalom tükrében 215 ritkán ellenőriznek, egyre növekvő vággyal ragaszkodik függetlenségéhez. Nem áll nyomás alatt s ígj;^ egyénisége szinte korlátlanul fejlődik ki. Az esztétikai életszemlélet, a szabadsághoz ragaszkodó individualizmus Jókai hőseit épúgy jellemzi, mint Nyirőéit vagy Tamási Áronéit. Ez a két típus sokszor érintkezik egjunással: a betyár és a lovas pásztor a huszárnak közeli rokona. De meg aztán állandóak az átkötések a két típus lelki vonásai között is. A szabadság sóvárgója kénytelen jó katona lenni, hogy a szabadságot megvédelmezhesse. Viszont a katonaélettel velejár egyrészt a türelem kötelessége, másrészt a szép formák keresése (daliásság, egyenruha, szép életstílus), amint azt Balassi, Amadé vagy a kuruc dalok mutatják. A hirtelenharagú, vérmes ember természetesen a függetlenség rajongója. Amikor tehát az egyik típust a törökös, a másikat az ugoros őssel azonosítják, ez az azonosítás csak elvonás lehet: az élet sokkal bonyolultabb s a két típus alkotóelemei egymásba szövődtek. A külföldi közvéleményben kifejlődött két »arcimk« mellett van — legalább — még egy harmadik, amelyet a külföld sokkal ke- vésbbé ismer: (IH.) az önvizsgálat, a felelősségérzet, a hivatástudat magyarja. Idegen bírálók szerint mi túlsókat foglalkozunk magunkkal, túlsókat ülünk a hamuban és mea-culpázunk. De ez a külső látszat téves. Az önbírálat és a bűnbánat sűrűsége sorsunkból következik: a sok csalódásból, a súlyos csapásokból, de egy ellentétes hibánk reakciójaképen is felfogható: könnyen ringatózunk mámorba és feledkezünk meg a köteles előrelátásról; nem csoda, ha aztán fogjuk a fejünket s verjük a mellünket. Ez a tisztánlátás, ha sokszor csak utólagos is, ment meg s tesz alkalmassá arra, hogy más, kisebb fejlettségű népek védői, sorsuk irányítói legyünk. Az utóbbi fejlesztette ki ennyire felelősségérzetünket és hivatástudatunkat is. Mindezekre azt is lehet mondani, hogy hiszen ez a három típus annyi vonást tartalmaz, hogy talán minden elképzelhető vonás beléjük fér! S csakugyan: ha végigfutnánk az irodalom legjellegzetesebben magyar figuráin, a legnagyobb ellentéteket is megtaláinók. A hallgatag vagy szűkszavú magyar (»szittya bölcseség«, Gárdon5Ü, Tömörkény, Arany alakjai) mellett a beszédes vagy a szónokolni szerető magyart (adomázó táblabíró, Kölcsey, Petőfi, stb.). A józan magyar mellett ugyanannjd érvénye van a hirtelenharagúnak, a vérmesnek; sőt legművészibb jellemalkotóink együtt szeretik mutatni a két »végletet« (Buda halála, A bor). Az aktív dinamikus (Petőfi, Ady) mellett ott van a passzív erejű (Garamvölgyi Ádám, Ábel, Uz Bence), a huszáros mellett a tempós. A hetyke mellett (kuruc vitéz), a tépelődő (Bessenyei, Kemény, Babits). S aztán ott van Jókai, a főfő »magatartásmester«, akinél a végletek harmóniája teljes erővel zeng. Mert minden dologhoz az ellentéte van a »legközelebb«,* s ezek az ellentétek olyanok, mint egy szikraköz sarkai. A dinamikus ember ellentétek végleteiben éli ki magát: lendületének ez kell, mint a nagyon finom ingának. A sztatikus szellem az ellentétes * A képzettársítás szempontjából.
