Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 3. szám - Deér József: Állam és nemzetiség a régi Magyarországon
146 Deér József sie sassen und wanderten, zu einer im Gesamtverband des Landes zugigen Organisation zu gelangen.« (Der politische u. kirchliche Auihau Siebenbürgens: Leipziger Vierteljahrtesschrift für Südust- europa II. 1938, 39. 1.) Az oláhság társadalmi berendezkedésének cs kulturális színvonalának ez az elmaradottsága nem szolgál jogcímül ahhoz, hogy »magyar elnyomásról« beszélhessünk. Az oláhság a renddé-válás döntő pillanatát elmulasztotta s csak a XVIII. században jutott abba a helyzetbe, hogy magát egyáltalán népnek érezhesse, s mint ilyen Erdély elismert »nemzetei« közé való felvételét kérje. Az oláh fejlődés tehát nem változtat a régi magyar állam nemzetiségi politikájáról a szász, székely, .szepesi német és kun példák alapján kialakuló képen. A középkori magyarság noha aránytalanul kedvezőbb helyzetben volt a nemzetiségeivel szemben, mint a XIX. századi, országrészekben és népekben tudott gondolkodni. Nem erőszakolta sem a maga nyelvét, sem életformáját a többi népre, hanem a hajlamoknak és adottságoknak szabad érvényesülést engedett. Teljesen elhibázott volna azonban mindebből arra következtetni, mintha ez a magyar királyság valamiféle soknyelvű és sokszokású laza konföderáció — nemzetiségi állam — lett volna, melyet csupán a király személye fogott össze valaminő egységbe. Itt mindenekelőtt arra az alapvető tényre kell rámutatnunk, hogy a magyar szónak fokozott mértékben megvolt az a népi értelme, mint aminőt a szász, székely, oláh stb. nevek kifejeztek. A XV. és XVI. századi magyar törvények a hivatalviselést ahhoz kötötték, hogy annak betöltője vagy magyar, vagy régtőlfogva a magyar szent korona alattvalója legyen. Azaz világosan megkülönböztették a magyar-^á- got a vele együttélő s az államot egyébként hűséggel szolgáló nemzetiségektől. Ahhoz, hogy a magyarság a másnyelvűeket és más- fajúakat népnek tekinthesse, annak természetes előfeltétele az volt, hogy a maga nép-mivoltávaí, erejével, államalkotó képességével és vezetőszerepével tisztában legyen. A magyarságnak önmaga szerepéről már igen korán határozott képzetei voltak. Nagy Lajos az országot Hungaricae nationis regnum-nak, a magyar nemzet országának nevezi. Mátyás király pedig a nemességhez intézett harcra- hívó kiáltványában a magyar nemzetet a magyar nyelvvel azonosítja. Laskai Ozsvát, a 'XV. és XVI. század fordulóján élő pesti ferences házfőnök szerint ugyan »sokféle népet táplál az ország«, de benne »az összes többi felett uralkodó (dominatrix caeterarum omnium) a szittya hunoknak, közönségesen magyarnak mondott, hitében ragyogó, amellett nagylelkű, erőteljes és indulatos s így mindenekelőtt a fegyver bátor forgatására termett nemzete, mely számánál, érdemeinél és méltóságánál fogva túlszárnyalja az országban élő népek sokféleségét«. A számbeli fölénynek, az érdemen és méltóságon alapuló vezetői elhivatottságának ez a tudatossága magyarázza a magyarság vezetőrétegének, a nemességnek az ország területi egységéhez való szilárd ragaszkodását is. A XIII. század vége óta törvényben kötelezi a nemzet királyát az ország részeinek megtartására és az elidegenítettek visszaszerzésére, hogy »Magyarország mint jogegység
