Hitel, 1943 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 3. szám - Albrecht Dezső: Magyar hivatás
132 Albrecht Dezső Adva van tehát egy állam, mely — Teleki Pál szavaival élve — valódi kulcshelyzet az orosz steppe, a Balkán és a nyugati tájak között, s adva van egy kultúra, melynek gyökerei az európai kultúra egyik alapötvözetéhez; a déloroszországi pusztai kultúrához njnilnak vissza, s mely, miközben magához tudta hasonítani a latin szellem és germán műveltség elemeit, megőrizte sajátosságait. Mi következik ebből? A magyarság, mint állam nem nyugodhat bele abba, hogy másokhoz alkalmazkodjék, hanem az európai rend és biztonság érdekében a Kárpátmedence népeit kell szilárd egységbe fognia, s olyan államrendszert kialakítania, mely a föld és a lélek adottságaira épül. Mint ősi műveltséghordozó nemzet pedig nem vállalhatja a másoló szerepét, hanem saját műveltségi kincseinek fejlesztésével kell átszőnie az európai kultúrát. Két Büszke igényt jeleztem a fentiekben, két igen magas igényt, mely a magyar állam földrajzi helyzetéből s a magyar lélek és műveltség lényegének felismeréséből önként következik. Ezúttal nem kívánok arról beszélni, hogy állami hivatása hiánytalan teljesítéséhez — az új rend kiformálásához, a rend és biztonság fenntartásához — milyen változtatásokra lenne szükség az állam életében, főkép, ha a nemzetiségi kérdés megoldását sarkpontnak tekintjük, ismétlem, erről nem kívánok most szólni, mert túlságosan átvinne a politika területére, melyet kerülni kívánok. De különben is elhibázott sorrend lenne. Elhibázott sorrend, melybe majd mindenik magyar reformterv beleesik. Mert az, hogy milyen változtatásokat kell végrehajtani, az csak következménye lehet annak, hogy mit akarok, milyen életet akarok élni mint nemzet, milyen feladatot teljesíteni, milyen hivatást betölteni. Egyszer már el kell jutnunk a legegyszerűbb, mert legalapvetőbb kérdésekhez, melyek az életre, az államra és a nemzetre vonatkoznak, s azokra kell felelnünk. S ha ezt egyszer megtettük, a jelszavak értéke tüstént lehanyatlik, megragadhatjuk a lényeget, elvethetjük a lényegtelent, megkülönböztethetjük a magyar érdeket az idegentől s az örökké korszerűt attól, ami csak most látszik korszerűnek. Tegjhink fel néhány ilyen kérdést. Akarjuk-e a jó diadalát a gonosz felett, az erény győzelmét a bűn felett, az értékes érvényesülését a silány felett? Ha ezt akarjuk, úgy mi a fontos? Az, hogy a jobb vagy baloldal győzzön, va^ pedig az, hogy olyan új életforma alakuljon, mely a jobb, erkölcsösebb, értékesebb magyarság számára teremt otthont, s a közösségért legtöbbet áldozó, minőségileg legkülönb egész magyarokat és egész embereket állítja előtérbe. Milyen rendszert akarunk? Olyant-e, amelyikben az erő és a tömeg érvényesül, vagy olyant, amelyikben az erő egyensúlyban van az erkölccsel és a tömeg a szellemmel? Vájjon nem éppen a magyarságnak kellene ezt a rendszert megteremteni? Elképzelhető-e állandóság, olyan, amire országot és jövőt lehet építeni, az erkölcsi erényeknek: az igazságnak, a hűségnek, a becsű-
