Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 2. szám - Kiss Jenő: Szekták a magyar irodalomban
SZEKTÁK A MAGYAR IRODALOMBAN I. A MAI MAGYAR SZELLEMI ÉLET kérdései között kétségtelenül a népi irodalom problémája az, ami az utóbbi időben a legtöbb vitát, összecsapást, szellemi párviadalt hivta elő — az az a mesebeli ólom-szérű, ahol tartó és hóditó erők hol térdig vágják egymást a talajba, hol derékig. Minden irodalmi harc figyelmet érdemlő, még ha elalpáriasodva, csetepatévá hangosodik is; figyelmet érdemel, mert a szellem minden izmát igénybe veszi, bőre alatt ott feszül valamennyi kérdése a kornak, egyéni és közösségi vonatkozásban egyaránt. Nincs még harc, ami olyan egyetemes jellegű volna, mint az irodalom színeiben megvívott küzdelem! Míg az osztályharcos a »szociális igazságért«, a kutató egy meghatározott »szakeredményért«, a politikus »hatalmi célok« érdekében száll síkra, addig az irodalmi vita tárgya ennyire nem szűkíthető le: az ilyen összecsapások alkalmával a kérdések minden neme megütközik egymással, jellemző fényt vetve a kor egész szellemi stratégiájára — vagy tervszerűtlenségére. Ha példára van szükség, elég a reformkor irodalmi vitáira emlékeztetnünk, vagy — mint annyi mindenben — Adyra, aki irodalmi harcai során társadalmi, nemzeti és egyéni küzdelmet vívott egyszerre. Ilyen meggondolások teszik érdekkeltővé azokat a szellemi párviadalokat is, amelyek a népi irodalom körül — s az utóbbi időben azon belül is — már-már szinte mindennaposakká szaporodtak. Érdemes visszamenni a lábnyomokon, melyek idáig vezettek, — vissza addig a pontig, ahol az alkotó szellem leoldotta a századelő művész-technikai vívmányainak szárnyascipőjét s amúgy jó falusi módon mezítláb folytatta tovább az utat; vissza addig, amikor a »jó költő« fogalmát először kezdi meghatározni az a tény, hogy »mezítelen talppal a puszta földön jár«. Arany óta ugyanis — aki jobbára szintén gyalog s »legfölebb ha omnibuszon« tette meg e rövid földi pályát, — a »jó költők« már idejében gondoskodnak a maguk kényének és ízlésének megfelelő járóműről, s ki vörös pósta- kocsin, ki körúti villamoson, ki pedig Illés-szekerén hajtat az álmok és eszmék birodalmába. Ezt a kényelemszerető sort szakítják meg az új irodalom mezítlábosai, akik újra az ősiben, a természetesben, a saját lábán megálló paraszti élet izmos egyszerűségében látják a haladás eszközeit. Az első »mezítlábos«. Erdélyi József, még tudatosan, a felismert igazság hevében ad túl a polgári jómegjelenés kellékein, — de mögéje hamarosan olyanok is felsorakoznak, akiknél a meztelen láb már nem csak hitvallás és magatartás, hanem százados parasztsorsukból folyó keserű valóság. E felzárkózás azonban egyelőre még csak eszmei; az itt is ott is felbukkanó népi megnyilatkozásokat ekkor még formailag misem fűzi egybe, hangjuk magányosan csatangol a Nyugat udvara körül, s a napi sajtó alko-
