Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 9. szám - Gáli László: Kolozsvár és a magyar–román művelődési kapcsolatok
554 GcUdi László tárfordítása és latin szótára, amelyet századokig forgattak. Molnár zsoltárainak teljes román fordítását a XVII. század vége felé készítette el Viski János boldogfalvi lelkész, s valószínűleg ugyanezen magyar forrás ösztönzött egy másik írót, a brassói Corbea Tódort, arra, hogy a szoltárokat — Dosoftei moldvai metropolita fordításától függetlenül — ugyancsak versbe dolgozza át. Corbea alakjára és művelődéstörténeti szerepére csak a legutolsó évek kutatásai vetettek némi fényt: ma már bizonyosnak látszik, hogy ez a brassói ortodox román, aki tanulmányait részben Kievben, az ottani híres papi szemináriumban végezte, Erdélyben szerzett bizonyos latin és magyar műveltséget is, tehát akkortájt igen ritka módon egyaránt tekinthetett kelet és n3nigat felé. E széleskörű tájékozódás révén lett bizonyára Corbea Bráncoveanu Konstantin havaselvi vajda udvari embere, akit a latin nyelvű kancelláriai teendőkkel bíztak meg. E tevékenysége közben érezhette azután Corbea egy jó latin-román szótár hiányát s így jutott arra a gondolatra, hogy lefordítsa Molnár híres szótárának 1621. kiadását, amelyből Magyar- országon és Erdélyben is annyi nemzedék tanult latinul. Amint látjuk, már a XVTI. és XVlll. század határán akadt tehát ritka kivételként egy olyan művelt román, aki képes volt Molnár alakjában egyaránt értékelni a költőt és a filológust. EZZEL AZONBAN EGY OJ KOR HATÁRÁRA, az 1700-as évek küszöbére értünk. Mindjárt az első esztendők — kolozsvári viszonylatban is — határkövet jelentenek: 1702-ben Kolozsvárt jelent meg Lipótnak a románok uniójára vonatkozó dekrétmna és 1703-ban ugyancsak itt látott napvilágot egy kis könyv: Canisius Péter katekizmusának második, magyar helyesírású román kiadása, amelyet Buitul György fordított. E könyv már az Erdélybe visszatért jezsuiták nyomdájában készült s ezzel átjutottunk a protestántizmus magyar—aromán kapcsolatai után az Erdélyben aránylag igen későn jelentkező katolikus restauráció korába. Buitul katekizmusa valósággal irányt jelzett a jezsuiták misz- sziójának egyik legfontosabb területe felé. A jezsuiták mindent megtettek, hogy kulturális tevékenységükkel bekapcsolódjanak a jellegzetes erdélyi hagyományokba, s e hagyományok egyike azt követelte, hogy a magyarság magasabb műveltségét az alacsonyabb színvonalon álló nemzetiségek felé továbbadják. Fáradozásuknak csakhamar sikere mutatkozott: a kolozsvári jezsuita főiskolán számos román ifjú szerzett magasabb ismereteket, s egyesek közülük — mint már a XVII. században a bánsági ívül Gábor, aki a kassai teológián működött és Szent László királ5n'ól írt hagiogra- fikxis életrajzot — tanárok is lettek Kolozsvárt. Ilyen például Dobra László, aki oly sikerrel adta elő a poézis tudományát, hogy tanítványai Oliva pads címen egész kis verskoszorúval köszöntötték. Ugyanakkor számos kolozsvári jezsuita író annyira igyekezett bele- Uleszkedni az erdélyi tudománytörténeti előzményekbe, hogy pl. Fasching Ferenc és Fridvalszky, az antik Erdély kutatói egyenesen Szamosközy Istvánnak, az első erdél5d archeológusnak nyomdokába léptek. Elekben a klasszikus vonatkozású munkákban termé-
