Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 9. szám - Tamási Áron: Divatos népiség
520 Tamási Aron egy korszakot. A szív azonban, melyből kihal valaki iránt a melegség; a lélek, melyből elszáll a hit; és az elme, mely elveti azt, ami igaztalanul becsapta: mindez nem maradhat temető. Érzést akar újból a szív, gondolatot az elme és eszmét a lélek. Természetes tehát, hogy azok az emberek, akik gondjaikban és szellemi erejükben leginkább kifejezték népüket, új eszmék után kutattak. Megérezték, hogy letűnt egy korszak s önmagukban vívódva keresték az eszmét, melynek jegyében föl lehet ismét kelni és elindulni új élet felé. A SZÜKSÉG ÉS A VÁGY egyaránt erős volt arra, hogy a megújulás jegyében új korszak kezdődjék. De hogyan és milyen eszme jegyében? Ki kell hallgatni az időt, mert az időben van elrejtve, hogy mit kell és mit lehet csinálni. Sem az eszme, sem a gyakorlat nem független tőle. S az idő oly titokzatos! Erőszakot nem tűr s kegyesen csak azt emeli fel, aki szerencsésen eltalálja, hogy a mé- hében mit hord. Ehhez pedig az emberi értelem nem elég; ösztön is kell hozzá. Politikusnak, tudósnak és írónak ez az ösztön súgta meg, hogy a nép felé kell fordulni, ha a megújulás forrásait megtalálni akarjuk. Arra fordultunk tehát: a nép felé, kiben a megújulás forrásait megtalálni véltük. Nagy és jogos kérdés azonban, hogy ez a fordulat helyes volt-e. Mert ha nem volt helyes, akkor csak egy tragédiával több és egy hittel kevesebb: tekintettel arra, hogy a fordulás óta, ezen a vonalon, már olyan történelmi események játszódtak le és olyan szellemi fellegvárak épültek, amelyek nemcsak elkötelezést jelentenek, hanem az ítéletet is magukban hordják. Az írónak, aki lelkiismerete és nemzete előtt nemcsak azért felelős, amit írásban és szóban hirdet, hanem azért is, amit mások az ő hallgatása fölött népével cselekednek: elsősorban kötelessége, hogy minduntalan számadást csináljon önmagával. Másokat rábeszélni, sőt figyelmeztetni, hogy szintén csinálják meg ezt a számadást, azt is ügyének érezheti az író, ámbár igen népszerűtlen dolog. Igaz, hogy én szerény meggyőződésemet nem ültetem a szélkakas hátára csak azért, hogy népszerű legyek, de azért a népszerűtlenségre sem vágyom túlságosan. Alkalmi apostolkodás helyett megmaradok hát a feleletnél, melyet az önvizsgálat után önmaganmak adhatok. Ez a felelet igennel szól arra a kérdésre, hogy helyes volt-e a nép felé fordulni s benne keresni a nemzeti s azon keresztül az emberi megújulás forrásait. Énbennem semmi kétség nincs aziránt, hogy helyes volt; sőt az a hitem, hogy a világnézet, mely az elkövetkezendő időből korszakot csinálhat, egyedül ezen az úton kereshető: ez a hitem még sokkal erősebb, mint korábban bármikor. Nem tudnék azonban ilyen aggodalom nélkül válaszolni, arra a kérdésre, hogy megnyugtatónak tartom-e a népiség gyakorlati és eszmei alakulását, mely hova-tovább negyedszázada tart már. Bizony szomorúság és kétség merül fel néha bennem, ha hallom és olvasom a hangzavart, mely ebben a kérdésben zsivalylik; vagy ha látom, hogy az eszme rügyező fájához vásári lovat kötnek. Lehet, hogy ezek a tünetek nem érdemelnek olyan szorongó
