Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 1. szám - Szabó István: Az asszimiláció a magyarság történetében
Az aaazimiláció a magyarság történetében 43 láló szellemi rétegének tagjai a magyar iskolák szellemi örökségeként rendszerint jól beszélték a magyar nyelvet, világosan kifejezve, hogy a nyelvtudás és a népiség nem azonos értelmű s hogy a nyelv elsajátítása nem szükségképpen átmeneti állomás a meg- magyarosodás útján. Mint a kiművelt nemzetiségi vezetőknek, éppen úgy a nemzetiségi tömbök egyszerű falulakóinak ajkán is legtöbbször a magyar népiség minden élménye nélkül hangzott a megtanított magyar beszéd. Természetesen esetenként a magyar nyelv megtanulása valóban előkészítette vagy siettette az asszimilációt, hogy azonban valaki a nyelv megtanulása után magyarrá lett vagy nem, többnyire már az iskola körén kívül álló tényezőkön múlt. Az asszimilációnak ugyanis továbbra is alapfeltétele maradt a közvetlen és tartós népi hatás, valamint a keveredés, az elvegyülés s az asszimilációnak továbbra is hatalmas erővel álltak szembe az ellentétes hatású természetes tényezők, nevezetesen a tömeg nagysága, a társadalmi életforma, a vallás, az életmód s a különböző helyi és egyéni akadályok. A XIX. századi magyarság nagy asszimüáció-ábrándja tehát nem öltött testet, az asszimiláció eredménye e korban mégsem volt jelentéktelen. A magyarság lélekszáma az 1780-as években 3,000.0003,500.000 volt, 1910-ben pedig 9,944.627-en vallották magukat magyar anyanyelvüeknek, vagyis az anyanyelven keresztül magyaroknak, viszont ugyanakkor az ország nem magyar lakossága 4,500.0005,000.000-ról csak 8,197.573-ra gyarapodott. A természetes szaporodás terén magyar és nem magyar lakosság egyenlege között jelentékeny különbség nem volt s ha tekintetbe vesszük is, hogy 1910-ben az 1780-as évek óta 83.000-ről 909.531 főre megnövekedett zsidóság 76.9%-a magyar anyanyelvűnek vallotta magát, ami a fenti számok között mutatkozó különbség jelentékeny részét eltünteti s hogy a körülbelül két milliós kivándorlási veszteségből az ország nem magyar lakossága nagyobb arányban vette ki részét, mint a kivándorlással egyébként szintén súlyosan sújtott magyarság, ami közvetve szintén kedvezőbbé tette a magyarság számarányát, a fenti számokból még mindig jelentékeny többlet marad a magyarság oldalán s erre nézve elsősorban az asszimiláció nyújt magyarázatot. Ha e XIX. századi asszimiláció lefolyását és eredményeit vizsgáljuk, elsősorban is arra a megállapításra jutunk, hogy a nemzetiségi tömböket ez az asszimiláció nem érintette. Az összefüggő nemzetiségi területek vonalai lényegesen nem mozdultak el, ezek a XVin. század vége óta szinte megkövesedettnek látszanak. A tömör népterületek egyenetlen vonalain itt-ott természetesen ment végbe némi eltolódás, ez azonban csak a vonal mentére szorítkozott, a vonal csekély elmozdulásai a mögöttes zárt nemzetiségi vidéket hullámzásba nem hozta. E tekintetben szemléltető példát nyújt a kicsiny Ugocsa megye. E megye n5nigati sík felén egykor, még az Árpád-korban, magyarok s az általuk megszállatlanul hagyott keleti hegyes részen pedig később, a XTV. század óta, nagyobb részben rutének, kisebb részben románok települtek meg. A hegyek alatt elterülő sík területen a XVI—XVII. században a ma
