Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Bónis György: Magyar törvény – magyar lélek
MAGYAR TÖRVÉNY — MAGYAR LÉLEK TÖRVÉNY ÉS LÉLEK nem állanak olyan messze egymástól, mint első pillanatra vélnők. A törvény, általában a jog, rendesen valami magasztos, fölöttünk álló hatalomnak tűnik fel előttünk, mely beleszól életünk legbelsőbb ügyeibe is, de lelki szempontokra nem néz. Mert általános rendezésre törekszik, kegyetlenséggel vádoljuk. Pedig ha a jog nem is viselheti kiilön-külön mindnyájunk gondját, mégis a mienk, nagy összefüggéseiben jellemző a nemzetre, amelynek életét rendezi. Jellemzők elsősorban eredeti intézményei, de sajátos az is, hogy mit vesz az idegenből: legalább is egy kor arcára élénk fényt vet az, milyen intézményeket, elveket becsült legtöbbre más nemzetek jogalkotásának terméséből. A törvényben tehát a nemzet lelke nyilatkozik meg, ha az egész nemzet alkotja a jogot, vagy ha olyanok vesznek részt megalkotásában, akik híven képviselik az összesség gondolkozását. Ha viszont kevésszámú, esetleg idegen érdekű, műveltségű, vagy idegen fajtájú kiváltságos kezébe kerül a szabályok megalkotása, a törvény idegen lelket tükröztet vissza. Ilyen értelemben felvethetjük a magyar joggal szemben is a kérdést: magyar érdekeket szolgálsz-e? a mi műveltségünkből sarjadtál-e? a mi lelkűnkből származol-e? Fel kell ezt vetnünk azért, mert az utolsó száz évben mintha nem állana fenn lélek és törvény között az a szerves kapcsolat, amely a magyar múltban fennállott. Márpedig a törvény nem közömbös hatalom, hanem közjogunk szerint a nemzet akaratának kifejezése, történetünk szerint a nemzeti művelődés szerves része. Minél több területét tölti el nemzeti életünknek a sajátos magyar szellem, annál erősebben őrzi meg az ország egyéniségét a fajok nagy versenyében. RÉGEN NEM VÁLTAK EL EGYMÁSTÓL OLYAN ÉLESEN törvény és lélek, mint manapság. Hiszen a törvény egyeduralma nem olyan régi keletű nálunk: ma is a törvény és a törvényerejű szokás szerint kell a bírónak ítélnie, de a szokásjog mindjobban a bírói gyakorlattal olvad össze. Ha a régi magyar jog meg akarta volna fogalmazni ezt a tételt, a szokás és a szokáserejű törvény követését rendelte volna. Mai differenciált életünkben már szinte lehetetlen elképzelni, milyen volt a középkori ember joga. A szokás nemcsak egyenrangú volt a törvénnyel, de azon messze felülemelkedett; a szokást nemcsak a kisszámú királyi bíróságok jelentették ki, hanem nagy vonásaiban a nemzeti köztudatban élt, részleteiben a vármegyék, városi és földesúri székek gyakorlata alakította. Könnyű megérteni, miért volt a szokásnak olyan nagy szerepe: a szokás szükségképpen mindig helyenként fejlődik ki, az országos szokás is számtalan helyi szokásból tevődik össze. A közlekedés, a végrehajtás, a kikényszerítés kezdetlegesebb fokán a központi kéz nehezebben jutott el a vidékre, a mai összpontosításról még álmodni sem lehetett. A helyi ügyek nem valami átgondolt elv
