Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Benda Kálmán: Bethlen Miklós kancellár
400 Benda Kálmán beszédjétől, izenetétől — írta Bethlen Miklós. — Ha lehetett volna a papiroson és szóval menykövet, pestist, bacillust hányt volna.« Sóhajtottunk, sírtunk, nyögtünk, írja máskor, de nem volt mit tenni, tűrni kellett az ország érdekében. Rabutin kertelés nélkül Erdély megalázására tört, de minduntalan a kancellárba ütközött, ki néha még a gubernátort is sorompóba állította ellene. »Mind te dolgod ez, — förmedt rá ilyenkor tajtékzó düh vei a generális — te a többit orránál fogva hordozod; mind bolondoknak, csutakoknak, tőkéknek tartod.« Bethlen azonban nem bírhatta a harcot. Ellenei egyre élesebben támadták, még Rabutin- nál is bevádolták, hogy zsarnokoskodik, maga akar parancsolni, s a Diploma feldöntésén jártatja eszét, a császárral való szép békesség megrontásán, »sokat vitat, disputái, mindent egyedül akar igazgatni.« Sikerült is annyira befeketíteniük, hogy a generális írt a császárnak, adjon engedélyt elfogatására, »mert Tököli Imre sem nagyobb ellensége Őfelségének, mint Bethlen Miklós.« Ütköző volt két ellenség között: s mindkét oldalról csak ütést kaphatott. Az erdélyi főurak jórésze egyéni érdekeinek biztosítására már Rabutin- hoz járt kézcsókra s ha baj volt, a kancellárral takaróztak. Ahogy a generális meg is mondta neki egyszer: »Mindenik az udvarnak hízelkedik és te véled menti magát; te nyomod a zsákot, tekered a sajtót, tiéd lészen a malota, övék lészen a must.« Valóban, nagy ellensége, Rabutin tisztán látta sorsát: neki jutott a tusakodás, a munka, a megpróbáltatás, de fáradozásának gyümölcsét mások élvezték. A VILÁG KÖRÜLÖTTE egyre rosszabbodott, a dolgok intézésében szava egyre kisebbedett. A császári katonaságot megzabolázni nem volt törvény. Szinte a Gubernium szemeláttára feldúlták Enye- det, az ő kedves kollégiumát, melynek javára annyit adakozott, — s ő tehetetlen volt. »Professzort, papot, deákot mind levágták, — kesereg — kit bizony mint egy gyermek úgy megsirattam«. Lassan belefárad az állandó, eredménytelen harcba, kedvét, reményét veszti. A keserű jelen, a vigasztalan jövő egyre jobban a múltba fordítja, gyermekkora élményeihez, s eltűnődve Erdély nemrég még nagy és hatalmas voltán, a megszépítő messzeségen át az önálló fejedelemség emléke hajtja varázsa alá. Most, amikor Erdély már tehetetlen, amikor a végromlás szélén jár, a nagy fejedelmek visszajáró, ködös emléke kísérti lelkét, s elfeledkezve a Magyar- országért vívott hosszú harcokról, Bocskai, Bethlen tanításairól, az öncélú, csak sajátmagáért élő fejedelemség eszménye mellett te.sz hitet. Közben Rákóczi Ferenc Keletmagyarországon kibontja a fölkelés zászlaját, Bethlen Miklós azonban erről már alig vesz tudomást. Nem bízik a kurucok fegyverében, ő, aki egy életen át mindig tusa- kodott, már nem látja értelmét a fegyveres ellenállásnak. A magyar- országiakban különben sem bízik. A fejedelemség múltjának képe az erdélyi ember magasabbrendűségéről beszél neki, s a transsyl- vanizmus ekkor érlelődő gondolatának egyik legelső megfogalmazójává avatja. Rákóczira, nem erdélyire, nem bízza fejedelemségét.
