Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 1. szám - Szabó István: Az asszimiláció a magyarság történetében
Az asszimiláció a magyarság történetében 39 A természetes asszimiláció a magyarság oldalán megállapításunk szerint legeredményesebb a magyar honfoglalást s a magyar népterület kialakulását követő időkben, nevezetesen a XII—^XV. századokban volt. Ebben a korban az ország magyar népe a nem magyar népelemeknek együttvéve is sokszoros többsége volt, az ország nem magyar lakosainak száma fokozatos beköltözések után még a középkor végén is csak 20^ körül mozgott. A XII—XV. században kiterjeszkedő, a belső települési hézagok fokozatos kitöltése mellett az eredeti népi vonalakon kívüleső üres földekre is elhatoló, népi egyéniségében kiteljesedő magyarságnak nagy számbeli és helyzeti előnye volt a nem magyar népelemek felett. Ezek nem is egyszerre foglalták el helyeiket az országban, sokszor alig észrevehetően szivárogtak be az ország egy-egy vidékére, így a tömeg és a földrajzi helyzet tényezői elsősorban a magyarság oldalára estek, s a magyar asszimiláció elsőbbségét erősítette a magyarság magasabb életformája, valamint politikai és szellemi fel- sőbbsége is. Ezért a természetes asszimiláció mérlege a középkor folyamán a magyarság oldalán mindvégig erősen cselekvő lehetett. Hogy azonban egyidejűleg a magyarság asszimilációs vesztesége sem volt jelentéktelen, arról a magyarság összefüggő településterületének vonalain kívül előretolt magyar — itt-ott besenyő, székely — népszigeteknek és szórványoknak már legtöbbször a középkorban lejátszódott eltűnése tanúskodik. Viszont a magyarság asszimilációs nyeresége is főként a népterületén szétszóródott kisebb idegen csoportok felszívásából tevődött össze, hiszen a nagyobb idegen etnikai tömbök a természetes magyar asszimiláció e leggyümölcsözőbb korában is változatlanul megmaradtak, sőt nagy mértékben kiterjeszkedtek. A tótság például a magyar honfoglalást követő 2—3 század alatt a Garamtól egészen az Ungig folyt el s a románok is, bár településeikkel okleveles emlékeinkben csak a XIII. századtól kezdve találkozhatunk, a XIV. században már a Felső- Tisza vidékéig és a bihari hegyek keleti lejtőjéig elhatoltak. Ha le akarjuk mérni a középkori magyar asszimiláció szórvány- és szigetnyereségeit, tekintetbe kell vennünk, hogy a középkorban Magyar- országon körülbelül 25.000 település volt s ezek közül körülbelül 18— 20.000 a magyarság javára Írandó, viszont azoknak a településeknek a száma, melyekben okleveleink utóbb felszívott idegen népszórványokat említenek, alig rúg 400—450-re. Ha e számnak többszörösére is tesszük a források által nem említett hasonló települések számát s tekintetbe vesszük az egyéni asszimilációk kölcsönös esetét is, a magyarság középkori asszimilációs nyeresége a magyar népiség egészéhez képest különösebben jelentékenynek még mindig nem mutatkozik. A természetes asszimiláció útjában álló akadályokat tekintve, ez az eredmény következetesnek is látszik. A XVI—XVII. századokban az asszimiláció jelentősége a magyarság életében valószínűleg jóval kisebb volt, mint a középkorban, a XVIII. században pedig a mélypontra esett, sőt visszájára is fordult. E tekintetben nemcsak az az eltolódás veendő tekintetbe, amely a török-magyar küzdelem korában a pusztuló magyarság s a növekedő nemzetiségek tömegeiben az utóbbiak javára végbement,
