Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 6. szám - Szemle
Szemle 383 dást ismeri, ami az alföldinek csak szép játék; az egyik felé fenyegetőn közeledik az embertelen nyári munka, a másiknak most került le torkáról a kés; az egyik — a kérdező — a paraszt nagyüzemmel akarja fölemelni a nemzeti létet, a másik — a felelő — győzelmes szaporasággal akarja megmenteni. Kérdés és felelet esetlen szeretettel csúszik el egymás mellett s közben megerősít egy régi gyanúmban. Mindnyájan csak egy darabot látunk a haza sorsából. Veres Péter a balmazújvárosit. Darvas József az orosházait, Márai, amit a kassai boltívek alatt, én amit a kolozsvári lábasházakban tanultunk s láttunk. A népi és urbánus címszavakból kipergett az értelem, szemérmetlenül vigyorog ki mögüle a kiadói érdek és a nézők heccelő kedve. Ki a tehetséges? Hol a mű? Ez a kérdés. A többi a haza dolga, amely egyszerre és egyforma szeretettel néz ránk, ha nem akar ámokfutó szektákra szakadni. Már pedig nem akar, nem akarhat, éppen most nem akarhat. Minden nemzet óriási ellentétek szerencsés egyensúlya: mi még csak most kezdjük betömni a szakadékokat a megrögzött és önvédelembe merevült életformák közt. Azt folytatjuk, amit 1526-ban abbahagytunk. Évszázadokig szinte emberenként külön nádasban védekeztünk, a magány mentett meg minket, az egyenként magunk köré vont vizesárok, az »életmentő tunyaság«. Legalább egy fél évszázad kéne ahhoz, hogy úgy ösz- szeálljunk, mint a nyugati nemzetek. Mert nemzetnek hívjuk ugyan magunkat, de ez a nemzet csak most töltődik fel a magyar szigetek közt. Négyszáz évig éltünk egy hol csonka, hol ép magyar államban, itt az ideje, hogy csakugyan elkezdődjön a nemzet: a közös életforma nagy Demokráciája. Ad rá időt a történelem? Ad rá elég kiválasztott embert az Isten? Egyelőre az írókat adta előfutároknak s talán megváltó áldozatoknak. Jó másfélszáz esztendeje a látnok írók ennek a népnek az egyetlen igazi realistái. Azért fizettek annyi tébollyal és korai halállal a döly- fös álmodozók közt. Kigyúltaka lámpák a Mátyás király diákházban s elkezdődött a legnyomasztóbb írói feladat: a nyilvános felolvasás. Az első sorokban Bánffy Miklós, Kemény János, Tamási Áron, Wass Albert, Kovács László: az itthoniak, a házigazdák. »Látogatott« emberek ezek nagyon, hogy a régi sírkövekkel szóljak. A közönség udvarias, figyelmes, és kissé tartózkodó, Magyarország leghidegebb s legnehezebb közönsége. Azzal az átöröklött gőggel vizsgáztat, hogy övé volt az első erdélyi magyar nyomda, az első magyar színház, az első magyar operabemutató s az első magyar Shakespeare-előadás. Mindenben résztvesz, de ritkán lelkesedik. Kár előre megdolgozni: nagyon mélyről ítél, veszedelmes biztonsággal céloz. Már majdnem az est közepén tartunk, Márai következik. Egyszerre mintha megnyílna az ég: felcsattan s végigdörög a taps. Az író meglepetten áll az asztal előtt, egy jó percig várnia kell. Ismerem ezt a várost, aligha tévedek. A taps nem az új akadémikusnak szól, hanem a meghajszolt írónak. S jólesik a taps, úgy érzem, egy pillanatig helyrebillenti az egyensúlyt e kiváló író körül, aki akaratán kívül nagyon divatos író lett s ugyanakkor — vagy talán éppen ezért — a legdivatosabb céltábla népi és nem népi, zsidó és antiszemita mesterlövészek számára. Hajnalig aztán a barátság hullámai ringatnak Tamási Áron puritán házában. Móricz Zsigmondról beszélünk, azzal a szinte szégyenkező alázattal, amivel kisebb-nagyobb címét és rangját mentegeti a fiatalabb író a cím és rang nélküli szabad öriás előtt. Az ég lassan kivilágosodik, felmegyünk a tetőre elköszönni az utolsó csillagtól. Ügy-e holnap is visszajöttök mind egy szálig e ház fölé? Tamási a Szamos-híd közepéig kísér. Ott elköszön, a halk búcsúszavakba már beleszólnak a madarak. (Magyar Csillag, 1942. augusztus 1.)
