Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 3. szám - László Gyula: A magyar őstörténelem régészetéről
A MAGYAR ÖSTÖRTÉNELEM RÉGÉSZETÉRŐL A NÉPVÁNDORLÁS és a magyar honfoglalás korának régészeti emlékeiben Déloroszországot kivéve egyetlen európai táj sem olyan gazdag, mint Magyarország, s megállapíthatjuk azt is, hogy a részben véletlenek során, földmunkák alkalmával napfényre került, részben ásatások útján felderített régészeti anyag megszólaltatása terén is sok minden történt: kiváló régészeink részletmunkája és összefoglalása már nagy vonalakban elénk vetíti a leletek korának, a népvándorlás és a magyar honfoglalás korának művelődési képét. Ma már túl vagyunk azon, hogy a régészeti leletek csupán mint a történelemkönyvek képes mellékletei szerepeljenek, feldolgozásukkal a magyar őstörténelmet kutató tudományok új és jelentős forráshoz jutottak hozzá; e leletek ma már nem érdekes furcsaságok, bennük és általuk rég letűnt idők anyagi és szellemi kultúrája éled újra szemeink előtt s nem egyszer magára a régi életre is engednek következtetni. Természetesen elsősorban a leleteken jelentkező díszek és ábrázolások eredetének kutatása és a tárgyak elkészítésének, a készítő ötvös műhelyfogásainak, eszközkészletének stb. a megállapítása foglalkoztatta a régészeket s az volt a céljuk, hogy az ezekből adódó eredmények alapján a kor történelmi és gazdaságtörténelmi megrajzolásával új tényekkel gyarapítsák a leletek koráról szóló szórványos irodalmi feljegyzéseket. Az is természetes, hogy e kutatás során régészeinket mindenekelőtt a gazdag sírok fémleletei izgatták, azokat igyekeztek feltárni, eredményeiket azokra építették s ez az eljárásuk a maguk szempontjából teljesen helyes is volt. Az időrend és a műveltségi hatások kibogozásakor csak a nemesfémvagy bronzleletek jöhettek számításba, itt a szegény emberek sírjai semmi támpontot sem nyújthattak. Ezekben egy-két vaskésen, vas- csatton, díszítetlen vagy csak egyszerűen díszített eszközön kívül alig található valami. A szegényebb sírok leletei nem függnek a divat változásaitól, azok a mindennapi élethez szükségesek s így hosszú időn át alig változnak. Hogy csak egy ismertebb példát említsek, az avar és a honfoglaló magyar tűzkiütő acél különböző formáit még ma is használja némelyik öregebb magyar pásztorember s hazánk területén kívül a Balkántól Keletázsiáig még ma is ez a tűzkészség. Ugyanígy áll a helyzet a többi tárgyak nagyrészénél is. Szabó Kálmán a kecskeméti múzeum nagyérdemű igazgatója például épen a pásztoremberek kezén ma is használatos csontbogózók- ból magyarázta meg az avar sírokban olyan gyakran található hegyes agancsvégek használatát. Ezeket az eszközöket hosszú tapasztalat csiszolta egykori és mai formájukra s így ezek élete — míg igénylésük megvan — úgyszólván időtlennek mondható és ez az oka, hogy a régészeti időrend meghatározásakor jóformán semmi értékük sincsen. Annál nagyobb
