Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 2. szám - Martonyi János: Közigazgatásunk reformja
112 Martonyi János vagy decentralizáció régi vitakérdése, amely akörül forog, hogy lehetőleg a központi kormányszerveknek tartjuk-e fenn a konkrét ügyek végleges elintézésének jogát, vagy széles területen átengedjük-e ezt az alsóbb fokú hatóságoknak. Rövidség okából nem fogjuk itt felsorakoztatni az eléggé közismert érvek tömegét, amelyet ennek a problémának bel- és külföldi irodalma belevetett a mérleg serpenyőibe. Csupán két, igen időszerű mozzanatra szeretnénk a figyelmet felhívni. Az egyik az a vélekedés, mintha napjaink erős állami végrehajtóhatalmat kiépítő irányzatának egyedül a központosítás felelne meg. Ez a felfogás nézetünk szerint elvileg sem állja meg a helyét és ma gyakorlatüag is keresztülvihetetlen. A tekintélyállam fogalmából nem az következik, hogy a kormány döntsön, hosszas felebbezési eljárás után, minden apró-cseprő kérdésben, hanem éppen ellenkezőleg az, hogy a közigazgatási eljárás rövid legyen és alsó fokon is érvényesüljön már a »Führerprinzip«, az önálló döntés és egyéni felelősség. Az erős exekutiva megköveteli a szervezet egységes irányítását, de a konkrét kérdések elintézésénél széles teret engedhet a decentralizációnak. A másik körülmény, amely különösen hazánkat illeti, az ország területének a közelmúltban ismételten bekövetkezett megnagyobbodása; ez is arra indít, hogy a minisztériumoknak a visszacsatolások nyomán előállott teendőkkel úgyis igen megnövekedett munkaterhét lehetőleg csökkentsük. Az uralkodó közigazgatási jogi doktrina különben igazi decentralizációról akkor beszél, amikor nem kirendelt kormányszerveknek, hanem az állampolgárok által területi vagy hivatási alapon alakított önkormányzati közületeknek engedik át a végleges határozathozatal jogát. Hazánkban a területi önkormányzatok, főleg a vármegyék — mint jól tudjuk — hosszú évszázadokon keresztül igen nagy szerepet játszottak az alkotmányos életben és a köz- igazgatásnak is általános hatáskörű alaptagozatai voltak. Az utóbbi évtizedek fejlődése nem kedvezett nekik: számos, korábban általuk ellátott feladatot állami szervek vettek át, másrészt egyre több határozatuk érvényéhez kötötték ki a kormányhatósági jóváhagyást. Mindamellett a vármegyei önkormányzatok fenntartása ma sem jelent teljesen elvetendő szervezési elvet; kormányzatunk a régi tömlőkbe új bort akar tölteni akkor, amikor évszázados alkotmányvédő szerepük helyett inkább szociális feladataikat állítja előtérbe, különösen az Országos Nép- és Családvédelmi Alap munkásságának keretében. Az azonos foglalkozást űző, illetve eszmei célt szolgáló egyénekből álló testületi önkormányzatok, vagy más szóval hivatásrendek kiépítése meg egyenesen koreszmének látszik. Részünkről helyesnek és továbbra is követendőnek tartjuk azt a törvényhozásunkban eddig érvényesült elvet, hogy ezek az érdek- képviseletek kapcsolódjanak bele a területi önkormányzatok tevékenységébe is. Nem kerülhetjük el, hogy e helyen rá ne mutassunk a közigazgatásunk alapszövetét tevő önkormányzati sejtek: a községek igazgatásában mutatkozó bajok orvoslásának eszközeire. Az Immár több,