Hitel, 1940-1941 (5-6. évfolyam, 1-4. szám)
1940-1941 / 3-4. szám - Molter Péter: Falukutatás Bálványosváralján
592 ^íolter Péier lődésének biztosítását, azt, hogy a munka fokozatosan haladjon a tájékozódó anyaggyűjtéstől a részletek kivizsgálása s ezen keresztül az összefüggő kérdéskörök áttekintő tanulmányozása felé ; — elérhettük a Munkatábor pedagógiai célkitűzését, azt, hogy minden egyes kutató a helyszíni tájékozódás, a monográfia alapanyagának gyűjtése közben találja meg a maga munkaterületét s ezen a területen munkája fokozatosan bővüljön terjedelemben s mélyüljön a problémák feltárásával s azok jelentőségének megismerésével egyidejűleg; — végül elérhettük azt, hogy a Munkatábor mindenegyes tagja napról- napra, fokról-fokra mind nagyobb érdeklődéssel, sőt az utolsó héten meglepő izgalommal lássa és érezze, hogy az együttmunkálkodás eredményeképpen miként épül, tökéletesedik és válik teljesebbé — a monográfia-“ OTTLÉTÜNK első két napja a táborveréssel telt el. Öreg sza- kácsnénkon s a kicsi cseléden kívül nem is igen találkoztunk senkivel ezalatt, A második nap, emlékszem, ijedten beszélgettünk egyik barátommal! hogyan is fogjuk elkezdeni a munkát ? A falut mesz- szebb éreztük mostan magunktól, mint két nappal azelőtt, Kolozsváron. A harmadik nap azután egycsapásra minden elkezdődött. Reggeli után mindenki kapott talán húsz házszámot s kemény parancsot melléje, hogy két nap alatt készítse el, a nagyteremben kifüggesztett utasítás szerint, a megjelölt házak lakóinak családi összeírását. Az én sorom a 103. háznál kezdődött, fenn a Felszegen. Boron- gós vasárnap reggelen indultam arra kifelé. Az út közepén patakocska fut lefelé a Bandóba. Először széles a hely, azután összeszűkül s a komor jegenyék között a Várpad nyerge zárja el a kilátást. A házam messzebb volt, mint ahogy gondoltam, s valósággal kihaltnak éreztem. Néztem a kapun keresztül az udvart, sehol senki. Benyitottam, de csak egy pillanatra, mert hamar megint az úton álldogáltam, Isten tudja, honnan ugrott elő az a nagy fekete kutya, az előbb még sehol sem volt, s most minden reményemet elvette. Mert félek a kutyáktól, kisebb koromban többször megharaptak s eljátszották a bizalmamat. Azóta már országos hírű falukutatókat is láttam legalább annyira félni a kutyától, mint amennyire én szoktam, de akkor úgy éreztem, hogy itten dől el a munkám. Be tudok-e hatolni a 103-asba vagy szégyenszemre tovább állok? Bementem. Jött egy leányka, akkora mint az öklöm, mondta, hogy Mari néni fenn van az oldalba forgatni s menjek fel nyugodtan. Mondtam erre barátságosan, hogy vezessen csak fel engem, mert egyedül bajosan találok odáig. Kicsit csodálkozott, de azután előre ment, a kutyát elkussolta az útból s egy-kettőre ott állottunk Mari néni előtt. Aztán két nap alatt tizennyolc házban fordultam meg. A kutyáktól továbbra is féltem, de valahogy megtanultam bánni velük. Mindenütt beszélgettünk, hosszasan, cél nélkül. A végén ceruzát, papírt vettem elő s összeírtam a háziakat. Csodálkoztak, mert az idén már volt összeírás, (A népszámlálásra gondoltak) A legtöbb helyen barátságosan fogadtak, de voltak gyűlölködő, ellenséges tekintetek is, A panasz pedig sehol ki nem fogyott az emberek szájából.
