Hitel, 1939 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1939/1. szám - Tamási Áron: Készülődés húsvét ünnepére
Tamási Áron arról, hogy egy kitanult diáknak gyúrni kell haza a pénzt. Nem hiszem, hogy egy korona is lett volna a zsebemben akkor, de a szivem teli volt eszményekkel, melyeket Homérosz, Petőfi és Vörösmarty tüzeltek í és teli volt hő vággyal, hogy hazámnak, ezekben a háborús időkben, miképpen szolgálhatnék. Keserűen fogadtam el a lehetetlent, hogy apámnak pénzt nem tudok szerezni; s hogy ezt a hiányt és apámnak kárát bensőmben pótolhassam, önként ajánlottam fel magamat a hazának. Aztán, ahogy telt az idő, a nevemet itt-ott ismerni kezdték, s a faluba is elvetődött egy-egy olyan újság és nadrágos ember, aki rosszat nem mondott rólam. De a lappangó és szemérmes vád tovább tartotta magát: nevezetes embernek ne legyen pénze ?! Nehéz ezt megérteni. Valahol hiba van: s az öcsém azt gondolja, hogy bennem. Mert most a napokban is tréfásan valami affélét mondott, hogy ő nem így csinálná, hanem addig s addig forgatná valahogy a dolgot, amíg sok pénz jőne ki belőle. Igaza van Ágnesnek: boltos sohasem lett volna belőlem. — Ha valaki ír egy szép könyvet, az nem ér többet egy boltnál ? — kérdem. Ahogy kiszólom, már magam is érzem, hogy milyen gyermekes, amit mondtam S nem is alkalmas arra, hogy a szellemi javak templomába csaljon valakit, akinek minden napját az egyszerű létfenntartás gondjai ködösítik bé. Inkább egy olyan könyvet kellett volna emlegetnem, amely többet jövedelmezett azÁb-, rahám boltjánál is. De várjunk, mert ez sem lett volna jó. Hiszen azzal magam adtam volna az Ágnes szájába a kérdést, hogy miért nem írtam akkor olyant! — Látod-e — folytatom gyorsan a rábeszélést: — te sem mered mondani, hogy egy szép könyv kevesebbet ér a boltnál! Erre már Ágnes is kimondja, amit gondolt : — Érhet, de nem becsülik az emberek. Most kéne folytatnom, hogy ez igaz, igende nem a könyv- írást kell abbahagyni, hanem az embereket szükséges megváltoztatni. De éppen akkor megérkezik sógor a „borbély"-tól. Tavaszi kedvvel simogatja megszépített állát s egy-egy mozdulattal a bajuszát is, amit szintén megtérengetett a mester. Legalább tízesztendővel fiatalabb, mint ezelőtt egy órával, „majom“-korában. Észreveszi mindgyárt, hogy nem lehet kicsi dolog, amin a fejünket törjük ; s megkérdezi: — Tán éppen háborúról beszélgetnek ? — Mi éppen arról — mondom. — De nem olyan háborúról, arait puskával folytatnak, hanem olyanról, amit könyvekkel vívnak. Sógor afféle ember, aki nehezen akadékoskodik és könnyen lelkesedik; s amellett a szellemi természetű dolgokat úgy szereti, mint a gyermek a cukrot. — Olyan háborúba én is elmennék ! — mondja. Ágnes azzal inti le, hogy ott is tisztiszolga lenne sógor, mint a puskás háborúban, de ezzel csak vígasságot szerez nekem s az urának egyaránt. Mert egymásután hordjuk rakásba az ilyen tisztiszolga könnyű és kellemes kötelességeit; ceruzát hegyezni, pennát
