Hitel, 1939 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1939/4. szám - Szekfű Gyula: A magyar jellem történetünkben

A magvar jellem fnrténefiin^ben

295

eredeti tulajdonságok érvényesülését) hiszen ezek sz idegenek korábban más testnek voltak a tagjai, arról szakadtak le s igy most jellegük és szerepük heterogén. Ezzel függ össze az asszimiláció történeti jelentősége. Nem kevésbbé fontos szerepe lehet a társadalmi és abból következő politikai változásnak s az egyensúly eltolódásával korábban befolyástalan társadalmi osztályok veszik át a nemzet vezetését, amelyekben egyes népi tulajdonok erősebben vagy lanyhábban működnek, mint a korábbi ural- kodóosztályban. Ilyenkor az egész nemzeti jelleg, látszólag, más képet mutat, sőt, ha elöregedett és nemzetileg elfakult osztályok helyébe frissebbek lépnek, az sincs kizárva, hogy a nemzeti jelleg nemcsak látszólag, de valóban is megváltozik.

A HÁROM ŐSI JELLEMVONÁS

EGY HELYÜTT HÓM AN BÁLINT mesterim foglalja össze az egykorú görög, nyugati, szír, arab források alapján a honfoglaló magyarok lelki tulajdonságait: elénk állítja „a honfoglaló magyart, kiben nem nehéz a szabadságot szerető, jogait ismerő, politizáló, idegenekkel szemben óvatos, körültekintő sőt körmönfont, de alapjában véve nyíltszívű és egyenes, de sokszor állhatatlan, az élet küzdelmeiben bátor, munkabíró, nélkülözést tűrő, de a jólétet, pompát kedvelő, hallgatag és szófukar, de mulatozás közben kedélyes magyar paraszt lelki ősét felismernünk“. Ez a nézetem szerint legteljesebb jellemzés a mi további kutatásunk érdekében néhány vonásra redukálható, melyből a többi is könnyen kikövetkeztethető, Bölcs Leó kiemelte, hogy az egész nép szabadság- szerető, továbbá, hogy főgondja, hogy ellenségeivel szemben vitézül viselkedjék és végül, hogy törzsei „álnokságuk miatt minden bizalomra érdemetlenek", Hóman fogalmazását alapvonásaira egyszerűsítve : a magyarok szabadságszeretők, vitézek és körmönfont politizálók.

Szabadságszeretetük bizonyára egész más tartalommal bírt, mint amit ma értünk alatta, aminthogy középkori viszonyaink megértését semmi sem zavarja annyira, mintha XIX, és XX, századbeli nemzetiségi fogalmainkat magyarázzuk beléjük, Szabadságszeretetük nem akadályozta az ősmagyarokat, hogy évszázadokon át más népektől vezetett államszövetségben éljenek, a bolgárok, türkök, szavírok, kazárok uralma alatt. Ez az alárendeltségük időnkínt oly erős volt, hogy kívülről nézve népi egyéniségük is eltűnt 8 őket gyakran a főnép, türkök, szavírok nevén nevezték. Itt azonban az a lényeges, hogy az eurázsiai nomádlovas népeknél az ily formájú alárendeltség nem zavarta meg sem a népi egységet, sem az önállóságot, azaz a nép szabadság- szeretetével még nem állott feltétlenül ellentétben. A nomád államszövetségben az alárendelt törzs bizonyára nem rendelkezett — mai kifejezéssel élve — sem külpolitikai önállósággal, sem pedig hadi erejének önálló felhasználási jogával. De hadi ereje mégis önálló sajátja volt, mert az egész nép fegyveres tömegek-