Hitel, 1939 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1939/1. szám - Tamási Áron: Készülődés húsvét ünnepére
10 Tamási Áron S mivel annyi ereje csak igen-igen kevésnek van, hogy a magáét pusztíthassa, idegenbe járnak erdei munkára. Vállalkozóknak. így történt most is — folytatja sógor. — Ezelőtt öt héttel elindultunk nyolcán. Idevaló szenesek hozták a hírt, hogy a szederjes! erdőbe munkás kéne; s egy újabb fordulatnál már a vállal kozó üzente is a szenesektől, hogy mehetünk. így aztán nyolcunkat feltarisnyáltak az asszonyok s elindultunk gyalog. Negyven kilométer volt. Ott a helyszínen két pártra szakadtunk, mert egy kalibában nem fértünk volna el. Ez volt az első, két kalibát csináltunk. A vállalkozó megmutogatta az erdőt, aztán neki mi a fának. Amikor négy hét múlva számadást csináltunk, még ezer lej kereset, sem jutott egyre, csak kilencszázhatvan. Ez mennyi napjára? Ügy-e, csak harminckét lej? Számítgatjuk magunkban, hátha több jönne ki ? — Az annyi — mondom. Ebből még élelmezték magukat s dohányt vettek. Gyenge mesterség, akármennyit gondolkozunk rajta. — Ki volt a vállalkozó ? — kérdem. — Zsidó ember — mondja sógor. Mégis furcsa, gondolom magamban, hogy ilyen ügyes és értelmes férfiak, mint ez a sógor, ne tudjanak többre menni ennél! Tűrhetetlen dolog. De hol kéne megfogni vájjon, hogy segíteni lehessen? Talán szervezkedni kéne s megállapítani a bért. Sógor azonban legyint, hogy a nép nem olyan. Hát akkor álljon össsze nyolc-tíz falusi ember s legyenek ők a vállalkozók, együ’t. — Azt még úgysem lehet — mondja Gáspár. — Mért ne lehetne ? — kérdem. Nagy szakértelemmel magyarázza az öcsém, hogy micsoda utánjárás és mennyi kérvényezés kell, amíg vágatási engedélyt lehet szerezni. Érteni kell jól a román írást s érteni kell a hatóságokat. Kanyarog sokat az út, amíg ledőlhet az első fa. Az ilyen kanyargást csak urak értik, s aztán az úr az urat jobban megsegíti, ha zsidó, ha más. Indulat nélkül s mint a törvény szövege, olyan szárazon kopognak a szavai, ahogy az eredményre tér és mondja: — Mi pedig csak magunkra vagyunk hagyatva: dolgozunk, adót fizetünk, állami iskolát építünk, vasárnap templomba járunk s egyszer-egyszer szavazunk. Ennyi az egész. Lehajtott fejjel, csendben ülünk, mintha a keresztet tettük volna fel a falu tetejébe. A sors mélyén egyek vagyunk. S tudom azt is, hogy elsőnek sógor fog megszólalni, mert benne van a legtöbb világiasság és bizakodás. — Ne búsulj, Gáspár! — emeli is fel a fejét. — Mert ha nem búsulsz, mondok egy jó hírt. Ügy áll az öcsém feje, mint a kalász. — A szederjes! erdőben — mondja sógor, — ezen az utolsó héten minden éjjel szólott a rigó. Mi azonban nem szólunk, mert mindent vártunk volna, csak éppen ezt nem. De amikor sógor megmagyarázza, hogy a rigók éjjeli éneke jobb sorsot jelent a népnek, akkor Gáspár is nagy
