Hirünk a Világban, 1959 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1959-11-01 / 6. szám
Hírünk a Világban 15 latkozást véltek. Az őszi képet, a télbe dermedt tájat, a szomorú, reménytelen estét alattomosan elrejtett szimbólumnak magyarázták és ha történetesen valaki Néróról irt verset, — azt a diktatúra elleni lázadásnak vélték. A hivatalos asszociációk és szimbólum magyarázatok természetesen túlzottak voltak, de kétségtelen az is, hogy amit publicisztikailag nem lehetett elmondani, azt az írói alkotó ösztön néha igy vetítette ki. A hivatalos szövegmagyarázat azonban az olvasók érdeklődését is felkeltette és sokszor olyat is olvastak a sorok között, amire az író maga sem gondolt. Az Irodalmi Újság f elf elő ívelő történelmi szerepe akkor kezdődött, amikor a túlbuzgó irodalompolitikai pártirányítás hívta fel rá a figyelmet. Kezdődött azzal, amikor a lap első felelős szerkesztőjét, Molnár Miklóst menesztették egy vers, ill. a versről közölt méltatás miatt. A vers címe « Köznapi dolgok igézete », írója Benjámin László, az élő magyar költők egyik legkiválóbb ja. A vers pesszimista kicsengése, az örömtelen hétköznapok költői kivetítése nyílt szembefordulást jelentett a hivatalos irodalompolitika optimizmust követelő álláspontjával. Hadd idézzek a versből négy sort: Mert fogtam én a siker pilleszárnyát s nem boldogabb csak lettem tőle gyávább s maszattá rondult ujjamon a hímpor. Mind kínná torzul, ami nem lett kínból. Tetézte a lírai lázadást Déry Tibornak az Irodalmi Újság következő számában megjelent cikke, melyben a verset, mint a magyar költészet egyik remekét értékelte. A közlés ellen legélesebben Parkas Mihály akkori honvédelmi miniszter, a Politikai Bizottság tagja háborodott fel és mivel költőnek, vagy írónak nehezebb felmondania az állását, ha ilyen nincs neki — igy természetesen és elsősorban a lap szerkesztőjén csattant az ostor. A következő adminisztratív intézkedésre 1955 nyárutólján került sor. Az Irodalmi Újság egyik augusztusi számát elkobozták és ezzel egyidejűleg menesztették most már a lap új felelős szerkesztőjét, Hámos Györgyöt is. Pontosan még ma sem derült ki, hogy miért volt útjában az elkonfiskált lappéldány a rendszer legfelsőbb vezetésének. Egyöntetű indokolás nem született. A kulturdiktátorok egyike a Hirosimáról szóló és pacifistának minősített vezércikkel indokolta, a másik Kónya Lajosnak a tagosítást aggódva szemlélő versével. A harmadik Benjámin László epigrammáját ültette a vádlottak padjára, mert Darvas Józsefet, az utolsó évtized legszívósabb népművelési miniszterét, aki politikai pályafutását mint író kezdte, arra biztatta, hogy necsak irodalmi téziseket szajkózzon, de ha író, akkor írjon is. « Hic Rhodus, hic salta », — üzente az epigramma — ami lényeges módszerbeli eltérést jelentene az eddigivel szemben, mégpedig azt hogy a zenét az író szolgáltassa a tánchoz és a taktust pedig ne felülről verjék. A figyelem most már országos méretekben is az Irodalmi Újság felé fordult. Sem a Szovjetunió, sem a népi demokráciák történetében egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy valamelyik sajtóterméket elkoboztak volna. Ez természetesen nem a kormányzatok liberalizmusa mellet szól, hanem a sajtócenzura jólmüködő mechanizmusát bizonyítja. Ez volt az első eset, hogy az írói lelkiismeret áttörte ezt a mechanizmust és kétségtelen zavarokat okozott. Az elkobzás felelősségét az állami és pártapparátus egymásra igyekezett tolni. A párt kulturális osztálya a miniszterelnökség sajtóosztályát okolta az elkobzásért, a miniszterelnöki sajtóosztály pedig a párt rendelkezésére hivatkozott. Az igazság az, hogy ilyen intézkedések párthozzájárulás nélkül nem születhettek meg. A pártapparátus is észrevette, hogy az akció elhamarkodott volt és ellenkező hatást váltott ki, mint ahogy gondolták. Ezért a párt most már nem elkobzásról beszélt, hanem az inkriminált lappéldány « kicseréléséről ». Ugyanis az elkobzást követő második napon a kifogásolt közleményeket más, ártatlanabb írásokkal pótolták s a lap most már « javított kiadásban » került újra forgalomba. (Folytatjuk) Enczi Endre (London)
