Hirünk a Világban, 1959 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1959-01-01 / 1-3. szám
Hírünk a Világban 21 Magyar kávézó a minaret tövében Magyarok Marokkóban Utoljára 1949. augusztusában voltam a napfényes Maghreb (Marokkó) földjén. Akkoriban — egyetemi tanulmányaim befejezése után — engedélyt kaptam a magyar kormánytól, hogy résztvegyek a Clayton-expedició marokkói kutatásaiban. Sajnos, két hónapi tartózkodás után vissza kellett térnem Budapestre. S ettől kezdve — nyolc éven keresztül — csupán hiú álom maradt a Marokkóba való utazás. Az 1956-os szabadságharc vérbetiprása után, amikor sok tízezer társammal együtt én is szabad földön kerestem menedéket, egy reggel furcsa alakú levelet hozott számomra a posta. Megdobbant a szivem, amikor felfedeztem a borítékon a jellegzetes arab Írást. Remegő kezekkel vettem ki a négyrét hajtogatott papirost és tágranyilt szemekkel olvastam a következőket : « Őfelsége, V. Mohammed szultán, tisztelettel meghívja Excellenciádat a f. hó 28-án kezdődő tudományos konferenciára Rabat-ba, melyen tizenhat ország negyvennégy tudósa vesz részt. Tekintettel az ön többéves tudományos irodalmi munkásságára, melynek során behatóan foglalkozott az afrikai és ázsiai tudományos problémákkal, Őfelsége kitüntetésnek venné, ha... stb., stb. » Négy nap múlva úton voltam. S abban a pillanatban, amint lábamat Maghreb földjére tettem, megdöbbentett a közel tiz év alatt végbement változás. Egy évtized nem sok egy ország életében, mégis azt kell mondanom: lenyűgöző a mostani Marokkó. Igaz, hogy 1949-ben zajlott le az utolsó katonai akció a « környéken », s azóta semmi sem zavarja e hatalmas ország békés fejlődését, mégis meglepő a megváltozott életmód. önkéntelenül eszembe iutott 1949, augusztusa. A « Granada » gőzös fedélzetén egy spanyol tengerésztiszt társaságában utaztam, akivel még Alméria szegényes csapszékeiben ismerkedtem össze. Harminc év körüli fiatalember volt, tele harcias tettvággyal. Pár perces társalgás után már tudtam, hogy szabadságáról volt visszatérőben északafrikai csapat testéhez. Gyűlölettől izzó szemekkel beszélt a marokkói bennszülöttekről és előre omit, hogy ismét alkalma lesz « aprítani » őket. — Nézze a tengert — mondta elborult tekintettel —, nézze és elmélkedjen. Valamikor gyilkos kalandorok és fekete kalózok gályáit hajtotta el a szél partjainkra, a csodálatos Spanyolhon partjaira. A mórok legyilkolták népünket, feldúlták városainkat és falvainkat, az élve maradottakat pedig fogságba hurcolták. Néhányan a gályák padjaihoz kötve pusztultak el, a többiek jajveszékelve szenvedtek a rabszolgahajcsárok korbácsütései és a forró napsugarak miatt. Asszonyaink muzulmán háremekben kínlódtak, sírtak és meghaltak mindenkitől elfelejtve. S most, évszázadokkal később, a huszadik században, az arabok arról álmodoznak, hogy felújítják a mohamedán hódítások korát. Dehát mi ismerjük a szándékukat és most alaposan a körmükre fogunk koppintani... — Őszintén szólva, kételkedem abban, hogy a marokkóiak a muzulmán világuralom időszakáról álmodozzanak. Véleményem szerint semmi mást nem akarnak, mint önállóak lenni — mondtam csendesen. — Önállóak?! — húzta el a tisztecske gúnyosan a száját. — Az arab és a berber ember olyan, mint a tehetetlen vadállat. Áldás számukra a gyarmatosítás. Készen kapják a kultúrát és a civilizációt, minden ellenszolgáltatás nélkül. Csak egyszer hagynák őket magukra, tudom, hogy nyomban felfordulnának... A vita akkor félbeszakadt, mert megérkeztünk az afrikai partokhoz. És most, tiz év múltán eszembe jutottak a spanyol tiszt szavai. Azt szerettem volna, ha ott áll mellettem a narancsszínű alkonyatban és meghallja a választ tiz év előtti szavaira. Marokkó válaszát. Mert néhány évvel ezelőtt Maghreb kivívta függetlenségét. Úgy látszik, mégsem tekintették áldásnak a gyarmatosítást. Felszabadultak, vagy ahogy a tiszt fejezte ki magát: « magukra lettek hagyva ». És csodálatosképen mégsem « fordultak fel »... Nyilván vannak még a világon « vadállatok », akik nem is olyan tehetetlenek. Sőt: önállóak is tudnak lenni.
