Hirünk a Világban, 1958 (8. évfolyam, 1-3. szám)
1958 / 1. szám
2 Bibliográfia „spanyolviaszról" (!!) és — „spanyolgallérról"(ü!) beszél? Brachsfeld azonban nemcsak tényekről és adottságokról akart tájékoztatni, (mint látjuk, nem mindig tényekről és nem mindig pontosan,) hanem — elvben helyesen — hozzá akart járulni a magyar történelem megérttetéséhez is. Végső fokon két elmélet hivatott e megértés szolgálatára: a,túlméretezett törekvések" és a,,mesgyelét" elmélete. Az első szerint a magyar történelem s fejlődésvonalának törései és kényszerű újrakezdései a „túlméretezett törekvések sorozatával" magyarázható. Véleményünk szerint azonban éppen saját példái nagyrésze cáfolja meg ezt az állítást: az Anjouk terjeszkedő politikája „Lengyelországtól Nápolyig" inkább dinasztikus, mint nemzeti törekvés volt; II. Endre (rövid és dicstelen) kereszteshadjárata egy régi fogadalom ímmelámmal való beváltásaként jött létre. A fenyegető török előnyomulás valóban egy arányos ellenhatást követelt a Nyugat részéről és nem a magyarság hibája volt, hogy ez csak akkor indult meg igazán, mikor a hitetlen Bécs kapuja előtt állott. Hunyadi Mátyás és Bakócz Tamás nagy terveit a reneszánsz ember természeteshatalomvágya mellett éppen az a törekvés sugallta, hogy a nyugati kereszténység legfelsőbb polcairól szolgálhassák a döntő európai összefogás ügyét. Mátyás törekvései különben nem is voltak oly távol a megvalósítástól és teljesedésbe is mehettek volna, ha azokat végleg meg nem hiúsítja a korai és hirtelen halála. A szabadságharc indítéka az a természetes és jogos követelés volt, hogy az országot uralkodója az alkomány és a nemzeti jogok tiszteletben tartásával kormányoztassa s célját el is érte volna, ha a király nem keres saját alattvalói ellen külföldi segítséget. 1914-ben éppen a magyar miniszterelnök volt az, aki szembeszállt a hadüzeneti javaslattal és követelte, legalább azt jelentsék ki, hogy Monarchia nem kíván Szerbia kárára terjeszkedni. A második világháborúban való részvétel szükségessége ill. a semleges vagy legalább nem hadviselő álláspont lehetősége még továbbra is politikai vita tárgya. Mindenesetre, mind a múlt, mind a jövő szempontjából kétséges egy független és semleges magyar politika lehetősége a Dunamedencében, ha ezt nem támogatja egy semleges középeurópai tömb és ha viszály, bizalmatlanság uralkodik a nemzetek között, melyek ezt alkothatnák. Végül pedig az 1956-ös szabadságharcot sem lehet egy kézlegyintéssel mint „túlméretezett törekvést" elintézni. Apszihológiában jártas szerzőnek ezt fel kellett volna fedeznie. Az elfojtott ellenállás kirobbanása csaknem szükségszerű volt a ránehezedő nyomás csökkenésének pillanatában. Azonkívül a magyarság nem „O- roszország ellen" fogott fegyvert s nem azt remélte, hogy a szovjet óriást fogja legyőzni, hanem a magyarországi kommunista rendszert kísérelte megdönteni, amikor úgy látszott, hogy a Szovjetúnió a „békés együttélés" politikájának jegyében esetleg beletörődnék egy ilyen megoldásba, ha Magyarország nem csatlakozik a másik táborhoz. Hogy a magyarság sorsát mily nagy mértékben befolyásolta Dunamedencében való letelepedése kultúrák, „életterek" mesgyéjén, az nem új felfedezés. Brachfeld azonban ennek a „mesgyelétnek" (marginalitas) új, lélektani magyarázatot ad: a „mesgyelét" kétlakisága sájátos komplexumot szül, mely végül is létbizonytalanságban, bűntudatban és gyűlöletben nyer kifejezést. A szerző fejtegetésének gyöngéje éppen abban áll, hogy mesgye-fogalmát és -komplexumát túlságosan tág térre alkalmazza. így nem csak Magyarország él „mesgyén", hanem Ausztria, Nemét-, Francia, Spanyol- és Oroszország is és Mózestől (félzsidó-félegyiptomi) Hitlerig (osztrák-német), Sztálinig (grúz-orosz) és Eisenhowerig („nem is olyan távoli német származása" miatt) mindenki „mesgye-ember". A magyar történelemben sincs bennük hiány; Brachfeld Géza fejedelemnél és Szt. Istvánnál kezdi és napjaink kommunista boncainál végzi a sort. Az Árpádok kereszténységre térésük, külföldi szülőanyjuk vagy száműzetésük miatt azok; Pázmány Péter, mert szülei protestánsok; Horthy, mert a köznemességből jut fel az állam élére; Szálasi, mert örmény és német vér van benne; Rákosi és társai, mert zsidó
