Hirünk a Világban, 1958 (8. évfolyam, 1-3. szám)
1958 / 2-3. szám
Hírűnk a Világban 21 És velük mi történt?! írta: Losonczy László Sokszor aondolkoztam azon, vájjon milyen sikere lenne az emigrációs magyarság között egy olyan Almanachnak, mely adatszerűén közölné, hogy hol és milyen körülmények közt élnek magyarok szerte a nagyvilágban. Amelyből világosan kitűnne, hogy a különböző időszakokban menekülésre kényszerült honfitársaink hogyan boldogulnak az öt földrész országaiban. A nyomtatott betű feltalálása óta nem volt még sikere könyvnek, amely felvehetné a versenyt egy ilyen lexikonszerű Almanach sikerével. Az az érzésem, hogy nincs olyan ország széles e földkerekségen, ahol ne élnének magyarok. Azt mindenki tudja, hogy Európában, Amerikában és Ausztráliában évtizedek óta megbecsült nevet szereztek maguknak honfitársaink, s azt is tudjuk, hogy e földrészeken megközelítőleg menynyien vannak. Ma már megszokott jelenség, hogy ismerőseink így kiáltanak fel társaságban, ha Zürich, London, Vancouver, New York, vagy éppen Melbourne kerül szóba: „De hiszen van ott nekem egy jóbarátom, aki. .." S aztán közös emlékek felelevenítése következik. De ebben az Almanachban nemcsak azon honfitársaink nevei szerepelnének, akik a svájci alpok tövében, a londoni ködben, a kanadai és amerikai iparvárosok rengetegében és az ausztráliai szavannákon élnek, hanem azoké is, akik a két „sötét" földrész, Ázsia és Afrika városaiban és oázisaiban öregbítik jó hírünket. Egy alkalommal már beszámoltam a Magyar Híradó hasábjain azokról a magyarokról, akikkel az arab félsziget kegyetlen éghajlata alatt találkoztam. De az utazó, aki sok országot bejár, természetesen sokkal több honfitársba ütközik, mint amennyiről az újságok hasábjain beszámol. Ha minden magyarról hírt akarnék adni, akikkel afrikai és ázsiai utazásaim alatt találkoztam, akkor egy kisebb könyvet kellene írnom, s még így sem biztos, hogy mindegyiküknek helyet tudnék szorítani a sorok közt. Biztos vagyok abban, hogy a fentemlített Almanach egyszer el fog készülni. Mert mi, magyarok olyanok vagyunk, hogy bármilyen messze is vetett bennünket egymástól a vihar, szeretjük pontosan tudni, hogy ki mire vitte közülünk ebben a „fránya" világban. És abban is biztos vagyok, hogy az ázsiai és afrikai magyarok ebben az Almanachban előkelő helyet fognak elfoglalni. Mert mi, magyarok, olyanok vagyunk, hogy megbecsüljük azokat, akik nem riadnak vissza a nehézségektől és akik erős akarattal gyűrik le az akadályokat. És ha a megbecsülésben fokozat létezik, akkor csakis a legnagyobbat érezhetjük azok iránt, akik az afrikai sivatagokban, az arab félsziget gyilkos éghajlatában, az indonéziai őserdőben, vagy az indokínai mocsarak irtózatos poklában harcolták ki maguknak és nemzetüknek a feléjük áradó elismerést. Mert mi, akik mérsékelt égöv alatt, a kultúra és civilizáció kényelmében alakítjuk ki egzisztenciánkat, el sem tudjuk képzelni, hogy mit jelent leselkedő vadállatok, alattomos rovarok, gyanakvó bennszülöttek és tropikus viharok lázas kavargásában építeni a családi otthont. A természet, amilyen szép, néha olyan kegyetlen is tud lenni és legyőzése nem megvetendő cselekmény. Ma olyan helyeken, ahol még néhány évvel ezelőtt a homok, a mocsár, vagy az őserdő volt az úr, felhőkarcolók és üzletházak emelkednek. A kígyókkal tömött fennsíkok helyén erőművek medencéi büszkélkednek és az őserdőben betonút szalagja fénylik. Az ember alkotóerejének diadalát jelzik ezen alkotások. S a szívem büszkén dobog, amikor eszembe jutnak azok a dicséretek, melyeket hivatalos kormányférfiak ejtettek el előttem e távoli országokban csillogó szemekkel az ott élő magyarok működéséről. E szerény újság hasábjain talán nem tudok méltó emléket állítani munkájuknak. De nem is ez a célom. Csak azt szeretném, ha éreznék távol honfitársaink, hogy törő
