Hirünk a Világban, 1957 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1957-01-01 / 1-3. szám

Hírünk a Világban

9

„A Magyar Genius“

„A múlt század ötvenes éveiben finom érzékű irók és irodalomélvezők egyszerre elkezdtek itt is, ott is a költészet kiszáradásától félni... A visszahatás egyik fajtája az volt, hogy szűknek és laposnak talállak minden oLthoni lehetőségei és már csak az ismeretlen, a nemklasszikus (és nemromanlikus!) irodalmakba vetették reményüket ... Különösen a finn-ugor költészet s ebben is a magyar költészet és népköltészet látszott alkalmasnak arra, hogy bőven buzgó forrásaival megenyhitse és felfrissitse az eltikkadt ,nagy’ irodalmakat. Az első európai iró, aki bizonyos értelemben a népköltészet egyetemes történetét akarta megírni, Thalés Bernard, a magyar költőktől s főkép Pelőfilől várta az egyetemes irodalom megújhodását.

Ebben az aggodalmaskodásban és gyógyszerkeresésben sok volt a túlzás. Az irodalom nem volt beteg, csak más, — mint ahogy mindig változnia kell az élet változásával. De amint a ,magában teljes’ nemzeti irodalom mellé lassankint minden ország olvasóközönségében és kritikájában felsorakozott néhány idegen irodalom vagy néhány tucat idegen mű, az is nyilvánvalóvá kezdett válni, hogy a kimagasló irodalmak és a kisebb nemzetek irodalmai közöLl nincs általános színvonalkülönbség és egyetlen irodalom ismerete sem pótolhat bennünket más irodalmak nemismeréséérl. Az utolsó évtizedek tanulságai még fokozták azL a meggyőződést, hogy Európa lelke a nemzeti irodalmakban alakul, de nemcsak a ,nagyhatalmakéban1. A lakosok száma, a négyzelkiloméLerek tömege, a bajoneltek erdejének sűrűsége és az irodalom értéke közt nincs törvényszerű viszony.

Nagyon kevés túlzással azt lehetne mondani, hogy a magyarság és Európa viszonyának teljes megoldását hozná, ha a magyar irodalmat nyugaton jól ismernék. Nemcsak azért, mert ez az irodalom a legkedvezőbb értékítéletei biztosítja a magyar nemzet s a magyar szellem számára: sokkal nagyobb számú és nagyobb hatalmú nemzetet tükröz, mint amilyennek a magyar nemzet a mostani pillanatban látszik.

Hanem azért is, mert — éppen a közösségtudat rendkívül erős középponti helyzete révén — ez az irodalom megszámlálhatatlanul sokszor s a legváltozatosabb helyzetekben világította át az egyénnek a nemzethez, a nemzetnek az emberiséghez való viszonyát. Nagy nemzetek is adhatnak ittott nagyságukhoz méltó, új fogalmazást e kettős viszonynak, amely végeredményben az ember földi éleiének szilárdságához nélkülözhetetlen. De csak a kivételesen művészi hajlamú és mély lelki életre kényszerült kisebb, ill. középnemzeteknél válhalik ez a probléma oly állandóvá, mint amilyen a magyar nemzet számára különösen történetének újabb századaiban volt.“ (Hankiss János: A MAGYAR GÉNIUSZ. Budapest Székesfőváros kiadása. 1941, 95—97 0.)

Petőfi Sándor mondta:

„Én a külföldön is szeretnék híres lenni, nem személyes hiúságból, hanem inkább azért, mert magyar vagyok és a mi népünknek szüksége van arra, hogy a világ figyelme ismét ráforduljon, ha mindjárt egy szabólegény eszközölné is azt. A magyar nép hivatva van egészséges szellemével egész Európát újjá teremteni, tudniillik a mi magyar földművelő és iparos népünk, de nem az elkorcsosult pesti, uracsok. Igen is, maga a magyar nép, ez egyedül az igazi Petőfi Sándor és a; mi én vagyok — legyen az jó vagy rossz — én csupán essenliája, egyszerű képviselője vagyok ezen nép jellemének. Nekem magamnak nincs egyéni érzelmem, én az összes magyar nép érzeleméit bírom s fejezem ki verseimben és szives készséggel beismerem, hogy ezen nép jellemének minden hibája, gyengéje, nyersesége is, nemcsupán ereje és erénye, egyszersmind az én sajátom ... (1846. Kertbenyhez).