Hirünk a Világban, 1956 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1956-11-01 / 5-6. szám
Hírünk a Világban 7 NYUGAT AUSZTRÁLIA Irta: FALUDY GYÖRGY Szemem előtt egy bélyeg kering, száll két nap óta, gyermekkoromban láttam, régenvolt széria, nagy hattyú úszik rajta, szelíd vizek hajósa, s alatta vén betűkkel: WESTERN AUSTRALIA. Ausztrália, múlt század! s már látom is a képet, ekhós szekérsort sárban, sok ökröt és igát, szakállas férfinépet, kik gyors ütemben lépnek, öklükben meg-megrázva az araszos pipát. Irtásokon, mint balta, zuhan a fény ezüstje, tóparton épül, kész is és oly csendes a ház, akár a tengermélyben. Vasmacskalánca füstje, mely fel, a csillagflotta fényéig karikáz. Viola taftruhában nők járnak. Mellük halmán mint tengelyen a küllő, forog a sok gyerek, nagy, fémkeretü tükrök mélyen, mely mindig halvány, nézik magukat néha; s alig öregszenek. Újság kevés jár arra, a hír is lassan ér el, nem tudják, Bismarck mit tesz, s Khartumért ki hibás, míg egyszer mégis megjön az első út, fehéren, majd zöld zakkóban sárga szakáll: egy távirász. Lágy esti konyhatűznél ir gúlyásfőzelék fői, s kint birkák, mint a számum, és számuk egyre nő, a zseblámpa csodáját hozzák meg Adelaideből, a fiú vizipuskát kapi, s karmantyút a nő. Nagyritkán összeülnek, — az ünnep szent kiváltság — füstös kocsmán, hol láncon lóg a petról-világ, s dörögve, hogy elcsukló könnyüket túlkiáltsák, köszöntik a királynőt, az ősz Viktóriát. Az időt unokáik mérik a kerti rácson, s a fagy, mely lenn a tóban számlapot üvegez, nehéz plum-puddingokkal toppant hozzá karácsony, s reá a hulló alma kopogtat ütemet. Vén párok, kerti pádon ülnek az alkonyaiban, s a tavon, melyre már a nap búcsúfénye süt, nagy hattyú jön fel, s libben át, szinte mozdulatlan, s oly békés-boldog-büszkén, akár az életük. S itt hirtelen megállók, ki magam tetten érem, s elfog a szégyen, lám, hogy két év rabság után elég e zárka néhány pofonnal s rettegéssel, s máris futok a csábos, szép hattyú nyomdokán. Hogy én, egy ország ajkán nagyalvó Csipkerózsa, feledve, mi a hűség, hivatás, haza, hír, fonódtam álmaimban egy idegen karóra s egy másik életéből loptam, mint pionír, lettem alattvalója a holt Viktóriának, magam is boldog hulla, s nem élő pária, s csonthomlokomra hívtam szemergő glóriádat, te porhanyós, szabad föld, Nyugatausztrália! Nem így, mondorry s felállók, s vad mosolyt érzek számon, a véresre rugotton, és némán szavalom, hogy nem hagyom a zászlót és nem hagyom e népet, e hűtelent és drágát, s a harcot sem hagyom, s ha kell, százszor újra kezdemj, s ha kell, százszor hiába, míg nem leszel szabad, szép s új otthonom, haza, s ha megyek, látogatni megyek Ausztráliába, de azt a boldog hattyút, azt elhozom haza. (Sötétzárkán, Recsk, 1952) KOVÁCS BÉLA beszédéből a pécsi megyei tanács székházában tartott független kisgazdapárti alakulóülésen: „Azért jöttem, hogy köszöntsem régi barátaimat, egykori harcos társaimat. A börtönben sokat gondolkodtam azon, hogyan fogad majd a magyar nép. Elhiszi-e azt a sok rágalmat, amelyet rám és a kisgazdapártra szórtak az elmúlt években, örömmel látom, hogy e rágalomhadjárat nem sikerült. A nép bízik a kisgazdapártban, az egyedüli pártban, amely 1945 után valóban a függetlenséget és a szabadságot akarta megteremteni Magyarországon. A kisgazdapártnak szervezkedési szabadsága és joga van. Kérdéses, hogy a szervezkedő párt a régi programot, a régi gondolatot hirdesse-e? A régi világról ne álmodjon senki, a grófok, a bankárok és a kapitalisták világa végérvényesen lezárult. Nem kisgazda igazán az, aki ma 1939- ben és 1945-ben gondolkodik. Az elmúlt tiz esztendő keserves, de hasznos iskolája volt a kisgazdapártnak és ennek az évtizednek a tanulságait felhasználva kell átalakítani a párt programját és átalakítani a magunk gondolkodását is.“
