Hirünk a Világban, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955-11-01 / 11-12. szám
8 Hírünk a Világban I---------------------------------------------------------——------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------FRANCIS POULENC BARTÓKRÓL Az alábbi szemelvény a párizsi REVUE MUSICALE nyári, Bartók Bélának szentelt különszámából való. A pompás kiállítású Bartók-szám első részében „Hommage à Béla Bartók’’ címmel a legkiválóbb francia zenészek, köztük az egyik legnagyobb, Poulenc, Írásait közli. Mindazok a zenebarátok, akik ma fedezik fel Bartókot és csak őreá esküsznek, már régen megtehették volna, mert a III., IV., V., VI. vonósnégyes 1927 és 1939 közt születetta Kékszakállú herceg vára 1911-ből való, a két zongorára írt Szonáta pedig 1938-ból. Úgy vélem, hogy meg lehet magyarázni, miért mellőzték olyan sokáig minden idők egyik legnagyobb muzsikusát: 1914-től 19404 g Sztravinszkij géniusza olyan fénnyel ragyogott, hogy mindent elhomályosított maga körül. . . hogy nyelvet mindig egyedül tanult. Színházba, moziba sohasem járt, koncertre is ritkán. Nagyon szeretett a szabadban sétálni és ha lehetett, hegyet mászni. Gyakran látogatta meg a newyorki állatkerteket. Talán a legjellemzőbb tulajdonságának a romlatlan ízlését tartom. Minden taszította, ami olcsó és divatos. A művészet vallási hitvallás volt a számára. Annyira taszította minden, ami gépies, hogy rádiót sem hallgatott soha, sőt hanglemezeket sem. . . Az emberekhez való viszonya itt is, Amerikában, lényegében úgy alakult, mint otthon. A betegség ezen keveset változtatott. Természetesen hatott a magatartására és nyilván a kedélyállapotára is> de páratlan önfegyelmével mindig el tudta kerülni, hogv a „beteg ember” attitűdjében szerepeljen mások előtt és hogy erre hivatkozva tudatosan vagy öntudatlanul kedvezéseket igényeljen magának. Kis társaságban itt is kedves, gyakran mulatságos, sőt gúnyos volt. Valami kis hamisság játszott a mosolyában is. Én ígv tudnám jellemezni magatartását : a nép természete nyilatkozott meg abban, ahogyan másokkal érintkezett. A paraszti magatartásban mindig van valami előkelőség és ez egy művészi magasabbrendű fokon jellemezte Bartókot. 1940 után az ismeretlenre (nem azt mondom, hogy egyszerűen újdonságra) szomjúhozó fiatalság szenvedélyesen lelkesedik Bartókért. Egyébként úgy gondolom, hogy nekünk latinoknak, Bartók leckéje, aki maga is hasznot húzott a bécsi kísérletekből, különösen hasznos lehet. Ha húsz esztendős volnék, bizonyára én is ebbe az iskolába iratkoznék. Amikor 1930 táján Bartók Párizsba jött, hogy eljátssza a II. zongoraversenyét, nem1 sokan voltunk a hatalmas PleyeHeremben, hogy megtapsoljuk, pedig előadóművésznek épp oly jelentős volt, mint zeneszerzőnek. Utoljára nem sokkal a háború előtt, Hollandiában találkoztam vele. Arca •— akár valaha — Faiiáé •—■ csodálatos aszketizmust tükrözött. Igazi nemes egyéniséggel találtam szemben magam, mélabúsan indult száműzetésbe, s tudta, hogy sajnos, onnan nem lesz visszatérés. Egy kis amszterdami teremben játszotta feleségével a két zongorára írt Szonátát; néhány nappal azelőtt Mozart Kettős versenymüvét tolmácsolták zenekari kísérettel. Ritkán voltam annyira meghatott, mint amikor ebben a gyér hallgatóságú teremben a billentyűkre hajló két sápadt emigránsra néztem. Mindig úgy találtam, hogy a sors különös tanulsága az, hogy Bartók volt az egyetlen híres muzsikus a korunkban, aki szegénységben halt meg... Úgy látszik meg volt írva, hogv a csodálatos alkotás füzében égő lángész vértanúként végzi életét. Nem tudom, mi volt Bartók lelki meggyőződése- de valahányszor reá gondolok, mindig egy szent képe lebeg előttem. BARTÓK BÉLA: Meggyőződésem szerint... népi dallamaink mindegyike valóságos mintaképe a legmagasabbrendü művészi tökéletességnek. Kicsinyben ugyanolyan mestermünek tekintem, mint a nagyobb formák világában egy Bach-fugát vagy Mozart-szonátát. (1928, egy ámen kai előadásából-')
