Hirünk a Világban, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955-05-01 / 5-7. szám
Hirünk a Világban 11 nemcsak feudalizáció, hanem hübériesedés jelei is mutatkoztak, amit a magyar történetírás terminológiájával ekként foglalhatnánk össze: A király és a szabad vitézek közti közvetlen, túlnyomóan közjogi jellegű kapcsolat Attila birodalmában hovatovább közvetett, hübéries, túlnyomóan magánjogi jellegű kapcsolatnak ad helyet. Ez átalakulás mélyreható és egészen újszerű jellemzése Altheim könyvének egyik különös érdeme. Ez átalakulás megértése folytán támadt egyáltalában mód arra, hogy a nomád álladalmak fejlődését belsőleg is nyomon követhessük. Fény derül ily módon a hún birodalom bukására is. A király hirtelen halála megakadályozta a feudalizációs folyamat végéig hajtását, úgy hogy — a nagy tekintély eltűnésével — az Attilafiak és az alattvalók magánjogi kezelésüket tűrni nem akarók része közt véres összecsapásra került a sor, amelyben az Attilafiak bizonyultak gyengébbnek. A más kultúrából jövő, müveit Priskos leírását olvasva sem könnyű szabadulnunk Attila személyiségének varázsa alól. Mennyivel erősebb, forma- és sorsszabóbb kellett begyen ez a varázs Attila környezete, alattvalói, az egész barbár világ szemében. Ahogy Priskosból megmutatkozik, Attila már életében is az “istenek legnagyobbika”-ként élt népei elképzelésében. Személyes hatása, azaz öntudasitó történetiélmény, amit alakja és szerepe jelentett, Attilát a barbár népek nagy „Libertador”-ává teszi. Altheim elsősorban Attilának a germán népekre tett hatására fekteti a hangsúlyt: “...hier (ist) seine (sc. Attila) I Wirkung derart gewesen, dass sie sich kaum überschaetzen laesst. Attila war es, der den Germanen erstmalig die Frage nach ihrer geschichtlichen Existenz aufgenötigt hat... Seitdem vollzog sich unter den Germanen eine Scheidung zwischen denen, die sich dem Europaeischen Westen und Süden, der Spaetantike und dem Katholizismus anschlossen, und den anderen, die sich dem Osten zuveandten.” “Damals ging ein Riss durch die gesamtgermanisehe Welt.. Was damals sich trennte, schritt einem verschiedenen Geschick entgegen”. És később: “Die Schicksalsfrage, die damals den Germanen entgegentrat, hat in der Folge nichts von ihrer Dringlichkeit verloren.” Magától értetődik, hogy ez a roppant hatás az európai mondaalakulásban is megmutatkozott. A nagy “pogány Reneszánszának, mely a hún élményt Északeurőpában nyomon követi, középpontjában áll a germán mondák Attilája. A mondafejlődés egyik végpontján a Nibelungenlied kegyes királya, másikán a skandináv mondák sötébebb színekkel festett hőse: Atli áll. Erre a hőskultuszra felel a mediterrán Dél, a nagy pogány fellendülésre féltékeny latin kereszténység szörnynek jellemzett Attilája, a keresztény “publicisztika” tendenciózus propagandája a húnok, a nomádok, a pogány kultúra ellen. Mélyen berögzült kép ez is: a latin népek jórészt még ma sem tudnak szabadulni tőle. Attila mítoszi továbbélésének negyedik formája volna aztán a magyar hagyomány Eteléje — sajnos azonban ennek jellemzésével Altheim könyve adósunk marad. A mítoszi háttér megrajzolása Altheimet nemcsak a hún király posthumus hatásával kapcsolatban érdekli. Könyvének egyik igen nevezetes eredménye az, hogy a vallásos képek, a mítoszi hagyományok formázó erejét a história Attilájának tetteiben is megtalálta. Ha meggondoljuk, egészen természetes az, hogy a népe és ősei vallásos világképében még mélyen benne élő hún királyra — ki amellett egészen tudatosan élt nagy hivatásának —- nem tévesztették el a hatásukat azok a jelek, amelyek neki — hite szerint -— kiválasztottságáról adtak hirt. így nyer Altheim könyvében az Istenkard megtalálásának Priskos fenntartotta adata nemcsak mítoszi, de világtörténeti fontosságot. Nyilvánvaló, hogy -— politikai, gazdasági és egyéb tényezők közbejátszása mellett — Attila politikai pálfordulását, a világuralom kivívása és Róma elfoglalása céljából vezetett két nagy hadjáratát belsőleg, Attila szempontjából, a hatalmába jutott Istenkard indokolta, a szent objektum, ami saját maga előtt megbizonyitotta Istentől való választott voltát. A vallásos és a mítoszban élő — “das Leben im Mythus” — Attila alakját jól kiegészíti az, amit a „babonás Attiláról” tudunk — amire különben már Váczy Péter is rámutatott —, úgy hogy ilyen módon ez a történeti szemléletbe bevezetett új, fontos magyarázó a hún kultúra egészé, nek ösmeretében nagy perspektívához vezet, melynek elemei egész szemléletté kapcsolódnak össze. Mindaz, amit a vallásos, a mítoszaiban élő vagy babonás Attiláról megtudunk, az északeurázsiai népek sámánizmus néven ismert világképéből és vallási gyakorlatából maradék nélkül megérhető. Altheim könyvének első felében — a húnok kelet- és középázsiai történetében, majd a gót-alánok és a húnok megütközése rajzánál — mint alapszólam térnek vissza újra s újra a sámánizmus s a politikai meg hadászati jelenségek összefüggésének megvilágítását célzó adatok. A hatalom gondolatának és gyakorlatának mítoszi hátterét jól ismerjük: az Altheim rajzolta pompás képben nagyrészt ismert motívumok nyernek új színt, mélységet és értelmet; a nomád harcos és harcmodor samanisztikus gyökereinek feltárása azonban egészében Altheim érdeme. A
