Hiradó, 1964. július-december (43. évfolyam, 27-53. szám)

1964-09-03 / 36. szám

«tim n?

Thursday September 3, 1961

8. OLD At

AZ ISTEN KARDJA ÉS A HADAK ÚTJA

f' iy.

1

De mindenekelőtte tovább haladnánk a nagyszerű események elbeszélővel, meg kell állapodnunk egy pillanatra Attila udvarában, az ő fatornyos palotájában. Az utókor nagy hálával tartozik Priszkusz Rhetornak, a derék görög történetírónak: az ő feljegyzése ad némi fogalmat nekünk Attiláról és az ö udvaráról. A nagy Alföldnek még eddig meg nem határozott pontján volt Attila fejedelmi székhelyes s egyszerű fapalotája. “Miután néhány folyón átkeltünk—Írja Priszkusz — egy ilyen nagy helységbe érkeztünk. Ebben volt' Attilának háza, melyről azt mondták, hogy minden más házánál fényesebb. Ez a ház fákból (gerendákból) és simára gyalult deszkákból (falapokból) volt összeillesztve és

Irta: BENEDEK ELEK

fakerítéssel körülvéve, nem biztosságul, hanem diszül. A király háza után másodsorban Onegéziusz (Attila minisztere) háza tűnt ki, melynek ugyan szintén volt fakerítése, de ez nem volt tornyokkal ékesítve, miként Attila házának kerítése.

A királyi palotába Onegéziusz házán keresztül vezetett1 az ut s midőn Attila — írja Priszkusz — Onegéziusz házához érkezett, kijött eléje Onegéziusz felesége és üdvözödte, miután pedig a neki nyújtott serleget is megizlelte Attila, a királyi palotába ment, amely a többinél magasabb volt és magasabb helyen is állott . . . Másnap pedig átmentett Attila udvarába az ajándékokkal, melyeket felesége számára hoztam. Feleségének, Kreka a neve, akitől Attilának három fia született. Ezek közül a legidősebb

az akatziroknak volt a királya, valamint a többi népeknek, melyek Skythiának tenger melletti részét lakják. A kerítésen belül számos épület j volt, részint vésett és díszesen Össezeillesztett fatáblák-[ ból (deszkákból), részint meghántott s egyenesre faragott gerendákból, melyek kört képező fákba vannak beeresztve. A körök pedig a földszintről mérsékelt magasságra emelkedtek. A kerítésen nagy kapu volt, melynek szárnyai befelé, az udvar felé nyíltak s nem kifelé, mint a görög kapuk.

Nyilván volt Attila házának nagy, széles eresze is, itt fogadta az ügyes-bajos embereket. “Amint büszke léptekkel kijött lakából — írja Priszkus — minden szem feléje fordult. Amikor pedig már kijött és Onegéziusszal együtt lakása előtt megállóit,

bokán azok közül, kiknek egymással ügyes-bajos dolgaik voltak, eléje járultak s fogadták ítéletét. Aztán ismét felment lakásába és a hozzá érkezett idegen követeket fogadta.

Tanúja volt Priszkusz egy ízben annak is, amint Attila bevonult a fejedelmi székhelyre, mely alkalommal fehér fátyolva burkolt leányok lépkedtek a világhódító előtt. És részt vett egy lakomában is, melyet Attila a követségtiszteletére adott. Dalosok és, mindenféle bohócok mulattatták a vendégeket s az udvarbelieket, de mig mindenki nevetett, mindenkinek arca, szeme ragyogott, villogott, Attila komor hallgatásba merült. Méltóságáról, nagyságáról, nagy elhivattatásáról a legzajosabb vigalmaknak közepette sem feledkezett meg. Mindenkit fel tudnak vidítani a dalosok, a bohócok, csak őt nem, Isten ostorát.

Midőn az egész barbár világ urának ismerte el Attilát, egyszerre ment az üzenet mind a két római császárnak: “Uraim és urad Attila parancsolja általam, készítsd el neki palotáját!” És 451 elején elindul Attila ret-> tentő nagy sereg élén, a nyugatrómai birodalom ellen.

Ürügye volt bőven a háborúra. Honoxúa, II. Valentinusz császár nővére, kit anyja, Piacidia, éveken át fogságban tartott, bosszúból gyűrűt küldött Attilának s ezzel eljegyezte magát Isten ostorá| val. Most, hogy végezett a barbár világgal, felléphettet a követelésével: adják ki a menyasszonyát s vele örökségét; a birodalom felét. Mesének hangzanék ez, ha a történetírás nem; igazolná. De volt más ürügye is a háborúra. Egy frank fejedelem segítséget kért tőle, mivelhogy az öccse római segítséggel el' űzte az országból. Azonkívül ' a vizigótok, az Ő szökevény alattvalói már rég ott éltek Akvitaniában, római védelem alatt, s háborgatták Geizerich vandal királyt: ez is Attilát hívta segítségül.

A Duna két partján húzódott a félmilliónyi sereg Gallia felé. Amerre elvonulnak, pusztulás jelzi nyomukat s közben folyton nő a rengeteg népáradat barbár népek seregeivel. Valahol a Mosel torkolata körül kelt át a Rajnán, lerombolja az útjába eső várakat s csak Orleans város őrsége tartóztatta fel abban a reménységben, hogy Aetius (olv. Aécius), Attila fiatalkori barátja, most ellenfele,

segítséget hoz s a várost fel szabadítja. De teljes öt hétig hiába várják a felszabadítót s az orleansiak kegyelemre megadták magukat. Az utolsó pillanatban, midőn a rablás megkezdődött s a foglyokat —- sorsvetés utján — osztogatták ki egymás közt, érkezett meg Aetius serege. Így kerülte el Orleans annyi más város sorsát: a teljes pusztulást. Attila visszahúzódott seregével a katalaunumi, ma chalonsi síkságra, itt akarta összemérni fegyverét Aetiussal, egyetlen méltó ellenfelével. Csak síkságon számíthatott diadalra: seregének

nagy része lovasság volt (a hunn lovon töltötte egész életét, még aludni is a lován aludt), szüksége volt tehát a térés síkságra, hol szabadon mozoghatott a lovasság. Itt várta be Attila Aetius seregét, mely számban vetekedett az övével. És közeledett Aetius szörnyű nagy serege. Attila pedig elérendelé a jósokat: jövendöljék meg. a háború kimenetelét. És gyujtának tüzeket, a tüzek fölé | tártának a j ósok csontokat s hosszan, sokáig nézték, vizs: gálták a csontok tüzokozta repedéseit. És jövendölök egy! értelemmel, hogy a háborúnak nem lesz szerencsés kimenetele, de elesik az ellenség vezére. Attila Aetiusra gondolt: Aetius hal meg s nem ő. És a jövendőmondásban megnyugovék.

Ehhez a harchoz hasonlót nem ismer a történelem, —irta Jordanes, a germán történetiró. Semmit sem látott, ki nem nézhette végig ezt a csodálatos, dühös, borzasztó és makacs küzdelmet, mely

165,000 ember halálával végződött. Délután 3 óra felé kezdődött a szörnyű harc, “a leghíresebb és legvitézebb nemzetek csatája” és csak az éj sötétjében szűnt meg, mikor már barát és ellenség egymást nem tudta felismerni. A rettentő csatában elesett a vizigótok királya, Theodorik is. Lováról leesett s holtra taposták az össze-vissza száguldozó lovak. E'gyi fia, Thorismund, megsebesült. A királyuk vesztén dühöngő vizigótok ádáz haraggal vetették magukat Attilára s nyilván megölik őt is, ha idejekorán szekérvárába nem húzódik.

(Folytatjuk)

SZERELEM

KOPÁRJAI

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

— Kisasszony — súgta neki a némber, — én már régóta

tudom, hogy maga nem elmebeteg és éppoly kevéssé idevaló mint én. Oh, én átlátok a szitán. Vigyázzon lelkem kisasszonyként, mert az a vén gazember Morvay, kinél nincs nagyobb lator a, föld hátán, szemet vetett magára. És ha nem vigyáz magára, úgy a vén. gonosztevő le is veszi magát a lábáról. ‘

Rózsika kitérő választ akart adni e szavakra, az asszony azonban nem engedte őt szóhoz jutni és pergő nyelvvel íólytatta: ■ .■ * u:

— Kisasszony, maga olyan szép, mint egy angyal, vagy még annál is szebb. Valahányszor látom, mindig szánalom és mély részvét lopózkodik a szivembe és önkéntelenül fölkiálto: A patvarba is, ez a lány különb helyre való, nem pedig ide ebbe a förtelmes házba, az őrültek közé, akik nem is emberek, hanem vadállatok. Oh, magácska boldog, igen boldog lehetne másutt. Mondja csak, kedves kisasszonyom, vájjon soha sem gondolt még arra, hogy szökni kellene ebből az istentelen házból, melyben fogva tartják?

.— Hiába gondolnék rá, néni. Nincs rá mód, hogy ki lehessen menekülni innen.

— De hátha mégis. Én talán segédkezet .nyujhatnék ebben. Hej, nem vagyok én olyan együgyü, mint látszom. Van ám nekem is egy kis eszecském. És ha én egyszer annak a gaz doktornak túljárhatnék az eszén, de sokért nem adnám. Fütyülnék biz én arra a rongyos pár krajcárra, amit fizet, csak üthetnék rajta egyet.

Menekülni. A takarítónő szavai egész más visszhangot keltettek volna lelkében, ha például két hét előtt intézte volna hozzá ugyanezeket.

És bár Rózsika Ösztönszerüen inély ellenszenvet, sőt undort táplált ezen nő iránt és semmiképpen sem tudott volna bizalommal lenni iránta, de menekülés céljából szóba állott volna vele. Négy hét előtt örömmel ragadta volna meg a segítő jobbot, most azonban tagadólag rázta fejét.

— Köszönöm a jóindulatot, mellyel irántam viseltetik, de nem szándékozom elhagyni ezt a házat. Itt akarok élni és meghalni, be akarom tölteni'hivatásomat, melyet a Gondviselés rámbizott és mely itteni helyzetemet türhetővé teszi.

— Hivatása van itt? — kérdezte a takaritónő csodálkozva. — Mi lenne az? Halán a mesemondást gondolja, vagy azt, hogy némelykor énekel is valamit a bolondoknak? No hallja kisasszony — én ugyan egy csöppet sem törődnék ezekkel a bolondokkal. Inkább gondoljon magára. Ön szép és fiatal. Az ilyennek áll a világ. Mig ellenben itt beszárad, összezsugorodik és olyan ráncos lesz mint az éretlen vadkörte. Akkor biszony senkinek sem kell, rá se néznek többé, legfeljebb félretaszitják. Mig lelleüben kint az életben szerencsét csinálhat. Hej, az ilyen szép leány előtt minden ut nyitva van.

Rózsika a maga ártatlanságában nem fogta fel ezeknek a szavaknak értelmét. Ellenszenvét leküzdve kezét nyújtotta a vénasszonynak és úgy mondta:

— Még egyszer köszönöm szives jóindulatát. Lehet, hogy javamat akarja, ajánlatát azonban nem fogadhatom el.

— Hát inkább bizik a doktorban, mint bennem?

— Ön a doktorra nézve nagy tévedésben van, jó asszony. Ö atyai barátom nekem.

— Barátja? Haha, haha! No. persze, a. vén róka annak mutatja magát. Ilyenek ám a férfiak mind és a nők, legyen az leány vagy asszony, az egyre megy, mindig lépre mennek. Ám legyen. Én csak javát akartam. Ha nem akarja megragadni a kedvező alkalmat, az az ön kára. Most csak arra kérem, világért se szóljon erről semmit neki, mert megfojtana az öreg, ha ezt meghallaná.

— Teljesen nyugodt lehet, erről, jó asszony, tőlem senki sem fogja hallani, legkevébbé a doktor ur.

— Hogy javát akartam, azt elhiheti nekem, — folytatta a takaritónő. — De a fiatalok ezt nem tudják belátni, vagy pedig nem akarják. Pedig, hej, hej, mi öregek sem vagyunk ám egészen ostobák. Mi. mindjárt tudjuk, hányat ütött az óra.

Most leült és elővette zsebéből uzsonnáját, mely újságpapírba vplt göngyölve. ,E1 is kezdett falatozni, miközben egyre fecsegett. , . . . . . t

•— Jaj, kedves jó kisasSZonykám, voltam ám én is fiatal és szép,éppen olyan szép, miíit magacska ... 1

Rózsika kétkedve nézett rá, mert állítólagos hajdani szépségének nyomai sem igen látszottak rajta.

— Talán nem hiszi? Hja, kedves kisasszonykám, aki olyan sokon ment keresztül, mint én, azt megviseli ám az élet, úgy hogy rám sem lehet ismerni. Szerencsémet igazán elhibáztam, Én is olyan ostobácska, voltam, mint maga. Nem tudtam megragadni a kedvező alkalmat. Meg aztán nem is volt senkim, aki vezetett volna, vagy legalább jó tanácsokkal látott volna el engem. Lássa, magának már lenne valakije, akire teljes bizalommal támaszkodhatnék, aki az élet tekervényes utain szépen tudná magát vezetni.

— A doktor urat gondolja?

— Eh, ördögöt. Még a kutyámat, sem bíznám reá. Én lennék az, aki magát vezetni tudná. Hü, micsoda életünk lenne kettőnknek. Csak egyszer végigmennék magával a főutcán, persze,' én is ki csípném magamat annak rendje és módja szerint. Lenne is annyi bárnulónk, hogy sok. A férfiak, fiatalok és vének egyaránt — sőt a vének még a legrosszabbak — mind megfordulnának utánunk. A többit aztán énrám kellene bízni. Ki tudnám én szemelni az igazit. Gazdagnak kellene ám lennie, de nagyon és hozzája még grófnak is.

Rózsika arca elborult. Mondani akart valamit, ámde magába fojtotta. Ez az utálatos némber nem volt arra való, hogy szivének titkába beavassa.

— Aztán lenne szép lakásunk, szép ruhánk, bőségben úsznánk, nem lenne gondunk semmire sem, járnánk színházba, mindan nap finom vendéglőben vacsorálnánk, zeneszó melmflett .. . juj, juj, minő élet lenne az. Nem kellene nekem örökösen szalonnát ennem vacsorára . . .

Megtörölte uuját az ujságpapirossal és félredobta.

— No, nem szép élet lenne az, ha magácska velem jönne?-T- Nem, nem jó asszony. — A világ örömei engem nem vonzanak.

— Nem vonzzák? No még ilyet sem hallottam életemben. Hát mi vonzza? Ez a borzasztó ház és ezek a bolondok?

— Úgy rendelte az Isten, hogy én itt maradjak és itt töltsem be hivatásomat.

— No, köszönöm én az ilyen hivatást. Mesékkel tartja őket és némelykor gitár hangja mellett énekel nekik. No, kedvesem — tette hozzá gúnyosan, — ha magácska ezzel a hivatással beéri, ám legyen Ízlése szerint. Valóban nem irigylem. Csak tán meg ne bánja később.

— Nekem jó igy is, felelte Rózsika szomorúan.

— Nem értem, nem értem magát, kisasszony. így csak azok beszélhetnek, akik már mindenről lemondtak. Mondja csak, talán már is szerelmi csalódás érte volna?

Rózsika hirtelen föriadt merengéséből.

— Nem, nem! — kiáltott hevesen. — Erről ne beszéljünk.

Már megyek, kapja föl a seprőjét a mémber. — Csak ne

szóljon semmit a vén huncutnak, de másnak sem,. mert. akkor

okvetlenül a fülébe jut. Mert itt, ha valaki csak elprüsszenti magát, azt néki már elmondják. Hej, vigyázzon kisasszony még gondolatára is, mert annyi ám itt a kém, a spión, hogy sok. Ezek mind a maguk hasznát keresik és be akarják magukat hízelegni. Bezzeg van ám jó dolguk. Ezek aztán hiznak. Pecsenyét esznek vacsorára és nem tepertőt, úgy mint én. Mert én becsületes asszony vagyok, azért maradtam szegénynek, nyomorultnak, aki egy pár hatos heti fizetésért kénytelen dolgozni, csuszni-mászni a földön. Pedig hej, de rámférne már egy kis jó élet. No, de már megyek. Még csak azt akarnám mondani . . . ' *

— Jó, jó, — szólt Rózsika bámulatos türelemmel, — hiszen már oly sokat mondott.

— Hej, mondhatnék és még többet is. Sok, sok tapasztalatom van ám nekem. De most már igazán megyek. Félek, hogy itt kap a,z a vén lator. Tehát még csak azt akarom mondani, hogy kedves jó kisasszonykám, lássa én úgy szeretem magát, mintha tulajdon édes gyermekem lenne, hogy, a mamáját is én gondoztam.

— Jó, jó, csak mondja el röviden, amit még mondani akar.

— Hát csak azt akarnám még mondani, hogy gondolkozzék szavaimról. Meglátja, itt nehéz napok várnak magára, akkor aztán meg fogja bánni, hogy nem hallgatott rám. De akkor talán már késő lesz. Gondolja meg, hogy csak a javát akarom, csakis a maga javát, mert nem nézhetem, hogy szépsége itt elhervadjon semmiért.

— Jó, jó, gondolkozni fogok róla — felelte Rózsika gépiesen, csakhogy megszabaduljon tőle.

Az öreg banya végre kiment, még pedig csak azért, mert a doktor lépteinek kongásait vélte hallani a távolból.

Rózsika magára maradt. Ez a vén asszony annyit beszélt neki, hogy szinte zúgott a feje.

Szökni? Menekülni? Elhagyni ezt a házat, melyben, habár nem éppen a legjobb, de mégis otthonra talált?

— Nem, — mormogta maga elé. — Úgy sem születtem jobb sorsra, minek keressek hát mást? Itt fogok én is meghalni, ahol anyám. Ha szegény anyámnak jó volt itt élni és meghalni, jó lesz nekem is.

Most a doktorra gondolt, akit a takaritónő vén latornak mondott. No persze, mert csak a rossz oldalról ismeri őt.

— Én azonban atyai barátomat tisztelem benne — gondolta.

De sehogy se mtudott oly nyugodt lenni, mint szerette volna. Mit is mondott egyebek között a takaritónő? “Vigyázzon, mert a vén huncut szemet vetett magára.”

Ezek a szavak folyton furdalták őt. hogy kiverje fejéből ezeket a gondolatokat, felvette a vén asszony által véletlenüleldobott újságpapír őst.

Oh, mily régen nem olvasott, sőt nem is látott újságot. Morvái doktor tébolydájában bármilyen olvasmány a tiltott dolgok közé tartozott. Itt csak tomboló őrültek volnak, akiknek lelki táplálékra egyáltalában semmi szükségük nem volt.

Tökéletesen el voltak zárva a világtól és társadalomtól ahonnét semmiféle hir ide be nem szivárgott.

Királyi trónok dűlhettek össze, uj országok és birodalmak keletkezhettek, mindebből egy árva hirecske sem juthatott ide. A föld egész felülete valamely uj találmány által egészen átalakulhatna, vagy valami szörnyű járvány az emberiség felét kiirthatná, városok és falvak porrá éghetnének minderről itt semmit sem tudnának. Morvay doktor intézetének lakói a világ számára meg voltak halva, az élők sorából pedig ki voltak közösítve.

Rózsika sajátszerü érzéssel forgatta kezében a zsíros ujságpapirost. Olvassa vagy ne lovassá?

Mélabus mosoly jelent meg ajkán.- .....................................- ~ (Folytatjuk)