Hiradó, 1964. július-december (43. évfolyam, 27-53. szám)

1964-11-26 / 48. szám

8. OLDAU HIT?/ ^ * Thursday, Nov. 26. 1964 Corday Sarolta 1793-ban vagyunk, amidőn Franciaországon már keresz­tül süvöltött a forradalom szele, itt-ott még mertek jelt adni magukról a királypárti­­ak, de csak titokban. Páris­­ban már a sansoulottok, a me­zítlábasok, uralkodtak, de Caen városában még mertek nyilvános lakomán is felkö­szöntőt mondani a király egészségére. Egy ily felkö­szöntő alkalmával az egész társaság felállt és éltette a ki­rályt. Csak egy feltűnő szép­ségű fiatal leány maradt ül­ve és nem emelte poharát a király egészségére, hanem le­­csüggesztett fővel némán, mozdulatlanul ült helyén. Nagy meglepetéssel fordult mindenki a szép leány felé és a társaság egyik tagja indula­tosan kiáltotta: — Ki az, aki a király élte­tésére ülve marad? —- D’Armont Mária va­/ gyek — felelt a leány nyugod­tan, de önérzetesen tette hoz­zá: — a nagy Corneille déd­unokája, különben közönsége sen csak Corday Saroltának neveznek. — Ön tehát köztársasági? — Igen, ha a franciák mél­tók volnának a köztársaság­ra! A szép leány felelete annál nagyobb megütközést keltett a társaságban, mert tudták, hogy atyja, aki nemesember volt, nem osztozott leánya fel­fogásában, és a lány el is hagyta atyja házát és egy nő­rokonánál, Breteville asz­­szonynál tartózkodott. Na­gyon visszavonultan élt, so­kat olvasott, főleg a régi gö­rögök és rómaiak története érdekelte és Plutarchos élet­rajzai voltak kedvenc olvas­mányai. Barátai közül néhá­­nyan azt is tudták, hogy pár naip előtt ő is ott volt a rém­uralom elől Parisból menekü­lő girondiak fogadásán, kik Calvados felé menekülve Caenben megpihentek. Sarolta egyszerre váratla­nul eltűnt Caenből és julius 11-én Párisban termett. A Gondviselés nevű kis fogadó­ban szállt meg és csak annyit kérdezett az értelmesnek lát­szó szobaleánytól: — Hogyan ogndolkodnak Párisban a kis Marat-ról? A szobaleány igy felelt: — A hazafiak imádják, az arisztokraták gyűlölik. Sarolta látszólag közöm­bösséggel fogadta a feleletet és visszavonult szobájába, nyugodtan lefeküdt. Olyan gondtalanul, minden izgatott­ság nélkül feküdt ágyában, mint csak egy fiatal leány szokott pihenésre tiérnii, elei­nek sem a fejét, sem a szivét nem zavarja semmi. Pedig Sarolta egy merész gondolattal, nagy elhatáro­zással ment Parisba. Feltette magában, hogy azt a véres­­szájú, néplázátó doktort, a kis Marat-t, aki szónoklataival és a népújságban megjelenő cik­keivel lázit ja napról-napra a népet, a nemzetgyűlésben megöli a szószéken. Felháboritotta a merész gondolkodású és nemesen ér­ző leányt Maratnak zsarno­­koskodása, ki nyíltan azt hir­dette, hogy levágatja 200 ezer francia fejet és akkor rend lesz az országban. A 'következő napon, egy meleg júliusi nap reggelén, magához veszi Sarolta legye­zőjét, és megindult a Corde­­lierutca felé, ahol a 20-ik szá­mú házban lakott Marat pol­gártárs. Legyezőjével kopo­gott a kapun. A kopogtatásra megjelent Evrard Simonne, Marat szeretője és csak any­­nyit mondott, hogy Marat senkit sem fogad, mert sok a dolga: — Jó; felelt Sarolta — tehát hónap jövök. Hazament fogadóbeli kis, szobájána és levelet irt a nagy hatalmú népvezérnek. Azt irta, hogy a Caenbe me­nekült girondiak névsorát akarja vele közölni. Másnap, julius 13-án azzal a gondolattal úfóredt, hogy már két napja Párisban van és még semmit sem végzett. Elhatározta, hogy ma végez­ni fog. Újra elment a népve­zér lakására és ismét megko­pogtatta legyezőjével a ka­put. Evrard Simonne ismét azzal fogadta a látogatót, hogy Marat senkit sem fo­gadhat mert a nemzetgyű­lés tagjaival tárgyal. — Jó; — felelt nyugodtan Corday Sarolta — tehát más­kor jövök, de nem holnap, ha­nem még ma. Ezzel a Palais Royal üzletei felé indul, belép egy boltba, egy hosszú kést vásárol, me­lyet tokjával együtt keblébe rejt és igy jár-kel egész nap a Városban. Esti hét órakor újra kopo­gott Marat kapuján. Evrard Simonne azzal utasítja el is­mét, hogy Marat nem fogad­hatja, mivel éppen fürdik.-— Az nekem mindegy! — kiáltotta haragosan Sarolta — beszélnem kell a népvezérrel! Félrelöki a nőt utjából és han­gos beszéddel siet a fürdő­szoba felé. Ott találja Ma­­ra-t a fürdőkádban. Sarolta emelt hangon mondja neki, hogy a menekülő girondiakat akarja elárulni. Marat öröm­mel fogadja és egy deszkát fektet keresztül a kádján, hogy arra irja az összeeskü­vők névsorát. Sarolta diktálja a neveket. Marat irja a deszkalapra. Egy­szerre előveszi kebléből a leány az élesre fent kést és beledöfi markolatig Marat mellébe. A kés nemcsak a tü­dőt fúrta át, hanem a szivet is. Magasra szökött fel a pi­ros vér a sebből. De a leány nem iparkodott menekülni, némán, mozdulatlanul állt a kád előtt. Marat segélykiáltásaira be­rohantak a fürdőszobába a szolga és a két Evrard-nővér. A szolga látva urának kiömlő vérét, rögtön tisztában volt a helyzettel, széket kapott és le­ütötte vele Saroltát, akit a földön hevertében a két E'v­­rard nővér rugdosni és tapos­ni kezdett. Nem telt bele egy negyed­óra és óriási tömeg vette kö­rül a házat, elleptbk az utcát és szidni, öklözni kezdték a merénylő leányt, kit a rendő­rök csak nagynehezen tudtak megvédeni a njáp dühétől. Corday Sarolta el volt készül­ve rá, hogy a dühös tömeg da­rabokra tépi; némán tűrte az ütlegéket. Pere nem sokáig húzódott. Julius 17-én kimondták rá a halálos ítéletet, mely fej vesz­tésre szólt a guillotin alatt. A vizsgálóbíró kihallgatá­­stakor kérdezte, miért ölte meg Marat-t? — Megöltem egy embert, — felelte nyugodtan — hogy százezret megmentsek. ■— Kinek tanácsára tette? SZERELEM KEFARJAI Irta: KERTÉSZ MIKLÓS — Oh, már nem szükséges, hogy kegyed is evezzen, kis­asszony,— felelte az ifjú. — Üldözőit már nem látom sehol. Úgy látom, tanácsosnak látják egészen visszavonulni. De le­hetséges-e, kisasszony, hogy kegyedet valaki ellenséges indu­latai üldözi? Közelében akárki boldognak érezhetné magát. Gyöngéd pir borította el Rózsika arcát a bók hallatára. Ámbár az emberek hizelgéseire nagyon keveset adott, sőt ha­tározottan gyűlölte, ámde a fiatalember csodálata olyan őszin­te volt, hogy önkénytelen bókját nem lehetett rossz néven ven­ni tőle, legkevésbbé most midőn a legnagyobb veszélyből men­tette ki őt a takarítónővel egyetemben. Néhány percig szótlanul bámultak egymásra. A fiatalem­ber sem volt éppen csúnya és Rózsika bizonyos jóindulattal nyugtatta rajta tekintetét. Végre megszólalt: — Érzem, hogy ebben a pillanatban, mikor már túl va­gyunk a veszélyen, felvilágosítással tartozom önnek, uram, —■ mondotta. Egész öltözékem, sajátszerü külsőm, a kalandos mód, ahogy mi most összekerültünk, a különös körülmények, me­lyek futásra kényszeritettek engem, felvilágosításra szorul­nak. Ezt meg is fogom adni. Történetemnek elmondása igen hosszú lenne, ezért egyelőre csak arra szorítkozom, hogy én most közvetlenül Morvay doktor tébolydájából szöktem ki. Ne ijedjen meg tőlem, uram, nem vagyok őrült. Elmém, Istennek hála, teljesen ép és minden emberi és isteni jog ellenére erő­szakkal lettem ott visszatartva. Hiszem is, hogy a nyilvános­ság nemsokára foglalkozni fog ügyemmel, mert szilárdan el vagyok tökélve vádat emelni az ellen a hitvány ember ellen, aki engem meg akart becsteleniteni. — Kisasszonyom, — felelte az ifjú szerényen, — még ko­rántsem érezhetem magamat feljogositva arra, hogy magán ügyeibe avatkozzam, mert az, amit önért tettem, olyan cse­kélység, hogy szót is alig érdemel. Az én helyzetemben bárki más is igy cselekedett volna. Most csak azt engedje meg, hogy magamat bemutathassam, amitől egyáltalán ne méltóztassék azt következtetni, hogy a kegyed nevét is tudni óhajtom. Ne­vem: Erődy Béla, fia vagyok Erődy Fülöp Ágost bankárnak. Alig hiszem, hogy hirét valaha, feltéve, hogy városunkat is­meri, nem hallotta, mert ő a legelső bankár az egész országban. — A várost nem ismerem. — Rokonai nincsenek itt? — Nincsenek, uram. — De jó barátja, vagy ismerőse csak lesz? Aladár neve már ott lebegett, Rózsika ajkán, de meggon­dolta magát és nem mondta ki. Ha nem olvasta volna azt a végzetes hírlapi közleményt, akkor talán kiejtette volna. így azonban, tudva azt, hogy Aladár börtönben ül és gyilkosság gyanújával van terhelve, inkább hallgatott, nehogy azt a hitet keltse a fiatalemberben, hogy ő is talán ilyesféle gyanú miatt van üldöztetésnek kitéve. — Ismerőseim nincsenek, uram — válaszolta szomorúan. — Nincs senkim a világon. — Kisasszonyom, — szólt az ifjú hévvel. — Ha bármiben támaszra, segítségre vagy jó tanácsra lenne szüksége, itt va­gyok én. És ha ön engem talán fiatalnak találna, ott van atyám, aki nagy tekintélyével és hatalmával igen sokat tehet. Legyen meggyőződve, hogy ő felkarolná ügyét; nővérem, Kornélia, szintén igen szívesen fogadná kegyedet, ha bármi ügyben hoz­zá fordulna. Ebben a pillanatban a csónak a hid alatt ment le és csak­hamar feltűntek a város körvonalai és a part mentén levő lám­pák csillogása. — Itt talán ki is köthetnénk és partra szállhatnánk, — szólalt meg hirtelen a takarítónő, akinek a fiatalember aján­lata nem igen volt Ínyére. — Miért már most? — kérdezte az ifjú. — A kisasszony külseje nem egészen rendes, úgy néz ki, mint az ágról szakadt, — felelte a vénasszony. — Az emberek, Isten tudja, mit gondolhatnak felőle, ha őt igy látnák. A fiatalember kérdő pillantást vetett Rózsikára és mivel látta, hogy nem helyteleníti a takarítónő véleményét, a part felé terelte a csónakot és kikötött. Elsőnek ő' szállott ki, megerősítette a csónakot, aztán a másik kettőt is kisegítette. —■ Ne hozassak kocsit? — kérdezte. — Nem, nem, köszönjük, — vágott hirtelen közbe a vén­asszony. ^-Lakásunk már nincs messzire. — Lakásuk? — kérdezte az ifjú és sajátszerü pillantást vetett a takarítónőre, aki közönséges cseléd módjára volt öl­tözve. ' h Nem tudta felfogni, hogy ennek a kedves, édes leányká­nak ott legyen a lakása, ahol ennek a visszataszító öregasz­­szonynak. — Uram, — vette fel a szót Rózsika és szívélyesen mind a két kezét nyújtotta Erődynek. Ebben a percben talán nem is sejti, mily nagy szolgálatot tett nekünk. Ön, úgyszólván, éle­tünket mentette meg, fogadja ezért legbensőbb köszönetemet. — Az enyémet is, —- jegyezte meg Kótainé és ő is nyúlt a fiatalember keze után, aki azonban úgy tett, mintha ezt nem venné észre. — Oh, bár többet tehettem volna, — szólt megindultál! Rózsikához. — Csak arra kérem, kegyeskedjék nevemet em­lékezetében tartani és ha valamikor jóbarátra lenne szüksége, forduljon egész bizalommal hozzám. Házunkat minden gyer­mek meg tudja mondani, a főtéren van és az óriási cégtábla nagy arany betűivel rögtön szembeötlik. Szabad tehát remél­­nemj kisasszony, hogy viszontláthatom? Kótainé intett neki, hogy ne igéfjen semmit és Rózsika helyett mindjárt ő maga adta meg a feleletet: J A kisasszony ma egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy ígéretet tegyen, mert valószínűleg nemsokára útra ke­lünk. De majd, ha visszatérünk, akkor nem mondom, hogy szi­ves meghívásának talán meg nem felelhet. És most, jer, Ró­zsika, legfőbb ideje már, hogy hazamenjünk. Erődy Béla csaknem haragos pillantást vetett a vénasz­­szonyra, aki oly nagy sietséggel igyekezett még azt a pár per­cet is megkurtitani, melyet a bájos leányka társaságában tölt­het. Az illendőség azonban nem engedte, hogy e fölötti bosszú­ságának kifejezést adjon és megaragdva Rózsika kezét, meg nem állhatta, hogy egy bensőséges csókot ne nyomjon rá. Az­tán távozott. Rózsika sajnálkozva tekintett utána. — Mégis kár volt nem közölni vele lakcímünket, — szólt halkan a takarítónőhöz, — jóravaló fiatalembernek látszik és •nem lehetetlen, hogy valamikor olyan körülmények közé ju­tok, hogy szükségem lesz ár. Vagy legalább azt kellett volna-meg kérdeznie tőle, hol lakik Aladár védője? — Semmi, semmi! — szólt az öregasszony szinte paran­csoló hangon. — Egyelőre igen óvatosnak kell lennünk, mert ennek a Morvay doktornak mindenütt vannak kémei és keze sokkal messzebbre ér, mint gondolod. Igen, igen, kedves tu­­bicám. Egy-két napig rejtve kell maradnod a lakásomban. Nem szabad mindjárt kirepülni a fészekből, mert az ilyen kis ma­dárkára igen sok fővárosi karvaly leselkedik. Rózsika nem igen értette a szavakat, ártatlanságában nem tudta felfogni a célzás értelmét, de úgy gondolta, hogy az öreg­asszony javát akarja és emiatt különös hálával tartozik. Ez ok­ból aztán egész bizalommal követte Kótainét, aki egyik tucából a másikba vezette őt, mig hazaértek. Ebben a félreeső utcában csak igen kevés lámpa égett, — Rosszul végezzük azt, ami nem saját elménkben fo­­gamzott. — Varve még valami mon­danivalója? — Semmi, csak az, hogy jól végeztem. Ezzel aztán átadták a bakó­nak, aki segédeivel még az­nap estefelé egy rozzant ta­­lyigán vitte az elitéltet a vér­padra. — Hosszú az ut, ugy-e? — kérdezte tőle útközben a hó­hér. — Nem tesz semmit — fe­lelt Sarolta, — ha tudjuk, hogy eljutunk a célhoz. Óriási tömeg jelenlétében lépett a guillotin elé bátran, legcsekélyebb izgalom sem látszott rajta. Csak akkor fu­totta e szép arcát a szűzies szemérem ártatlan pirossága, midőn a bóhérsegédefc kezét­­lábát összekötözték és lerán­tották kebléről kendőjét. A bárd megcsillogótt a lenyug­vó nap piros fényében és egy pillanat alatt levágta a fejet a törzséről. Egyik hóhérle­­hajánál fogva felemelte a szép leányfejét, felmutatta a népnek, aztán jobbrul-balról felpofozta és a kosárba dobta. Á nép pedig megelégedve tá­vozott a kivégzés helyéről. azért Rózsika mégis feltűnést keltett annál az egy-két ember­nél, akik útjába kerültek. Mindenki megállóit és utánanézett. — Istenem, úgy szégyelem magam, — súgta Rózsika za­vartan. Mindenki megfordul és utánam néz. De nem is cso­da. Úgy nézeik ki, mint az égről szakadt. Hajam kuszában lóg az arcomba és vállaimra, olyan vagyok, mint egy igazi csa­vargónő. — No, persze, — vetette ellen a takarítónő. — Olyan vagy, mint egy igazi vadvirág. A borzas haj egészen jól áll neked. Valósággal édes vagy benne, azért néznek úgy utánad az em­berek. Egyébiránt már nem tart sokáig! Még egy mellékutcába bemegyünk, ott aztán mindjárt otthon leszünk. És valóban, néhány perc múlva a takarítónő egy ócska, piszkos ház előtt megállt, jobb lábával betaszitotta az ajtót és odaszólt Rózsikához:-— Itthon vagyunk, tessék besétálni. 32. FEJEZET Az uj olihon Rózsika szinte elrémült, midőn a tornácba léptetk. Kő­­tainé meggyujtotta a lámpást, mely egy fülkében már készen állott és köruivílagitott. Rozoga, ócska épület volt ez, emellett nedves és sötét, minden zugából dohos levegő özönlött, a nyir­kos falakon salétrom csillogott. Kótainé intett a fiatal leánynak, hogy kövesse. A folyosó végén betaszitott egy ajtót és beléptek egy elég tágas szobá­ba, mely elég jól volt butorova, de vastag piszoktól meredezett minden. A tisztaság éppenséggel nem tartozott erényei közé. — Helyezd magadat kényelembe, kedvesem, — mondta Kótainé. — Most már igazán mondhatjuk, hogy meg vagyunk mentve. Ide merje betenni a lábát a doktor. Várj csak, galam­bom. Rögtön hozok neked más ruhát. Meglásd, olyan leszel benne, mint egy királykisasszony, mint egy igazi hófehérke. Most meggyujtotta a függőlámpát, széket törült Rózsiké­nak és csakhamar átsietett a mellékkamrába, ahonnan fiókok és szekrények nyitogatása hallatszott. Rózsika kiváncsi volt azokra a ruhákra, melyekben olyan lesz, mint egy királykis­asszony. Egy-két perc múlva már jött is Kótainé és Rózsika el­­ámult, midőn meglátott kezében egy igen szép és értékes ru­hát, mely csaknem egészen újnak látszott. — Itt van, galambom, — mondta vigyorgó mosollyal és szétterítette Rózsika előtt a szép ruhát. — Ez már csak tetszik neked, mi? Alig lehet képzelni szebbet. — Valóban, igen szép, — felelte Róziska elismerőleg. —­­De mondja csak, hogyan jutott maga hozzá? — Hihihi! — vigyorgott Kótainé. — Csak nem gondolod, hogy loptam? Nem, nem, kedvesem. Becsületes asszony va­gyok. Megkérdezheted az egész házat, nem fogsz találni sen­kit, aki rosszat ,mondhatna rólam. De igazság. Tudni akarod, hogyan jutottam ehhez a ruhához? Egészen könnyen. Ugyanis volt egy unokahugom, akit én neveltem fel. Úgy szerettem, mint saját lányomat. Sokat költöttem rá, meghoztam érette minden áldozatot, de ilyenek az emberek. Egy szép napon egy­szerre csak megbomolt és kedvesével megszökött. Jó, hogy leg­alább ezt a ruhát magával nem vitte. Rózsikára sajátszerü benyomást tett az elbeszélés és még kellemetlenebbül hatott rá az, hogy Kótainé ezt olyan egyked­vűen adta elő. “Megszökött a kedvesével.” Milyen csúnya dolog ez! És milyen rossz hangzása volt ennek. — Úgy veszem észre, — folytatta az öregasszony, — hogy neked is körülbelül olyan a termeted, mint az övé volt, a ruha tehát egészen rád illik és olyan szép leszel, mint egy angyal. Öltözz át, gyorsan . . . — Minek? Hisz már késő van. — Lehetséges angyalkám, hogy még ma látogatót is ka­punk. , (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom