Hiradó, 1964. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)

1964-06-04 / 23. szám

8. OLDAL

H I R ADÓ

Thursday, June 4, 1964.

AZ “ÉLJEN!” TÖRTÉNETE

Irta: SZATMÁRI MÓR

Igen, az “éljen”-nek is van születésnapja. És az “éljen” még nem is olyan nagyon öreg, mindössze 139 esztendős. 1825-ben hangzott fel először, mint a hazafias lelkesedés nagyszerű kitörése, a pozsonyi diétán.

A magyar nyelvért megindult küzdelem fonróságában egy fönséges alkalom teremtette meg, mint tömeges hangulat extázisában megnyilatkozó egységes érzelmi kitörést. Akkor lett nemzeti jelszóvá. Attól fogva lett a leggyönyörűbb magyar muzsikájává azoknak, akiknek szól az éljenzés. Mert annak, akit a lelkesült tömegek éljeneznek, ez a; világ összes szimfóniái között a legszebb szimfónia. Csak az érezte ennek a szimfóniának lélekbemarkoló hatását, aki valamikor kivívta a maga számára.

Mikor a közélet embere ott áll az ezerfejü tömeg előtt és szavára fölriad az “éljen!” Mikor a tömeg leikéből úgyszólván visszhangzik a szó, vagy a cselekedet hősének

gondolata, törekvése, akarata, vágyakozása! Mikor a tömegben kipirosodnak az ábrázatok, belső tüztől égnek a szemek, felemelkednek a karok, integetnek a kezek és a szó vagy a cselekedet által kiváltott hatás nyomán1 ezrek ajkáról kiszabadul és fönséges muzsikába olvad az “éljen”.

Valahányszor igy hallottam az “éljen”-t tömegek lelkes hangulataképpen, amint' felém zúgott, az én szavamra, mindig elárasztott a büszkeséggel vegyes boldogság. Mintha megnőttem volna saját magam előtt is; mintha megizmosodott volna az akaraterőm s megszilárdultak volna meggyőződéseim. Az éljenzés varázsos ereje valami megnevezhetetlen, megbecsülhetetlen hatással van —- legalább én úgy gondolom— mindenkire, akinek; szól.

Régebben Magyarországon nem “éljen”-ben nyilvánult meg az emberek lelkesedése, hanem “vivát”-ban, amikor még a deáknyelv volt

a magyar közélet nyelve. Ám nem tudom elképzelni, hogy a vivát harsogása olyan gyönyörűséges muzsika lehetett volna, mint az éljenzés. Már azért sem, mert régibb időkben a magyar közélet terén még nem voltak ott a nép nagy tömegei s a nép lelke nem nyilvánult meg se szónokok, se hősök, se művészek ünneplésénél. Hanem azért az ge lehetett valami hétköznapi muzsika, mikor Szilágyi katonái a Duna jegén viváltoztak a fiatal Hunyadi Mátyásnak, sőt az is igen szép és hatásos jelenet lehetett, mikor a lelkes és áldozatos magyarok Mária Terézia királynőnek vivátoztak a pozsonyi diétán. Az meg éppenséggel általános magyar országos ünnepszámba ment, amikor 1792-ben országszerte nagy vivátozással fogadták a magyar szent koronának Becsből Budára való hazahozatalát.

Igen, igen, de mindez mégsem volt igazi magyar dolog, aminthogy a vivát nem volt

magyar, hanem deák. Per- | társak hallották és nekelsze a vivátozás korában a ték ezt a nótát:

magyarság nem sokat törődött a magyar nyelvvel; hiszen a magyar főnemesség, meg a magyar köznemesség túlnyomó része nem is tudott magyarul. Csak kevés emelkedettebb szellemit hazafi lelkét gyötörte a fájdalom, hogy a nemzetnek tulajdonképpen nincsen nyelve s csak ezek az enielkedettebb szellemű magyarok viaskodtak a nemzeti nyelvért, zöld asztaloknál, fehér asztaloknál, szóval meg Írásban, úgy ahogy tudták és győzték. Hanem az idő mégis meghozta ezeknek a keveseknek a diadalt ; az események őket igazolták s a 19-ik század elején már kezdett lombosodni, virágosodni a magyar nyelv fája. Lassan, de biztosan haladt előre a nemzeti nyelvért megindult küzdelem.

A magyar nyelvért hevülő hangulatok változtatták át a vivát-ot éljenné, de érdekes, hogy az éljen ellentéte — az abcug (le vele!) német szó, de mégis magyar találmány s ez megmaradt az éljen mellett is. Annyira megmaradt az abcug, hogy a nyolcvanas esztendőkben egy politikai gunydal egyszerre hangoztatja az éljen-t, meg az abcug-ot. Az akkori kor-Abcug Tisza, abcug Csáky!

Abcug báró Fejérváry!

Abcug Török főkapitány! Éljen doktor Takács Zoltán!

«

Sajnos, ebben a vonatkozásban) az éljen-nek nem volt valami nagy dicsősége, mert az egyetlen megélj enzett dr. Takács Zoltánt később bankóhamisitásért becsukták s a börtönben halt meg.

De hogyan is született meg az “éljen”?

Az 1825-i pozsonyi országgyűlésen történt. Egyik kerületi ülésen felállott Nagy Pál sopronmegyei követ a nemzet legnagyobb sérelmeinek tárgyalása alkalmával és igen ékes hangon a magyar nyelv elnyomatásáról, szégyenletes mellőzéséről szónokolt. Igen lelkesen ajánlotta a követek figyelmébe a magyar nyelv

pártfogásának nagy nemzeti szükségességét. Különösen nagy hatást tett az egész hallgatóságra beszédének imigyen hangzott befejező része:

— El kell enyésznie nemzeti nyelvünknek, ha azt országos nyelvvé nem teszszük s nem neveljük. E végre azonban egy régóta emlegetett tudós társaságot kellene

alapítani. De mikor azokat érdekli legkevésbbé a szent ügy, akiknek legtöbb módjuk volna azon s^giten; hiábavaló minden panasz, mert a tudós társaság felállítására s megalapitására pénz kell és pénz, meg pénz.

Általános nagy csöndesség lett a teremben, amikor Nagy Pál ezzel a keserű kifakadással bevégezte beszédét. Mindenki érezte, hogy Nagy Pálnak igaza van, de hát itt cselekedetre van szükség.

Néhány percig tartott a csöndesség, utána felállott a huszárkapitányi egyenruhába öltözött gróf Széchenyi István és megtette korvezetességü nyilatkozatát. . . Minden szónoki mesterkéltség nélkül kijelentette, hogy Nagy Pál szavai által ő is érintve érzi magát, de hogy az elhangzott vád ne háruljon ő reá is, a magyar tudós társaság megalapitására, ezennel felajánlja egész évi jövedelmét.

A követ urakat úgy meglepte gróf Széchenyi István kijelentése, hogy néhány pillanatig szinte templomi csendesség ülte meg az egész termet. De csak pár pillanatig, mert hirtelen zugó fergetegként tört ki a követek gyülekezetében az éljenzés. Hogy ki ejtette ki száján

először az “éljen”-t azt nem jegyezték fel, de valaki biztosan egyedül mondta ki először. A követek felállva percekig éljenezték Széchenyi Istvánt, aki fönséges kijelentésével megtalálta úgy a kedélyekhez, mint az elmékhez vezető utat s azonnal követői is akadtak. Egymásután álltak fel: gróf Andrássy

György, báró Vay Ábrahám, gróf Károlyi György s ők is megtették nyilatkozataikat, melyeknek rendjén felajánlották áldozataikat a magyar tudós társaság javára. Mind a három főur felszólalása után felharsogott a lelkes éljenzés. Nem “vivát” többé, hanem magyar szellemben magyar “éljen”.

így született meg az éljen 1825-ben.

Hogy csakugyan ennél az alkalomnál hangzott fel először tömeges éljenzés, arról bizonyságot tesz Bertha Sándor, aki a nevezetes ülésen mint naplóiró szerepelt s Bartha a maga önéletrajzában ezt írja:

“Zajos éljenek keletkeztek gróf Széchenyi beszéde után a kerületi ülésben s lehet mondani, hogy az addig divatozott vivát itt s ekkor változott éljenné.”

SZERELEM

KUFÁRJAI

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

— Igen, igen, — mormogta Soltész Feri, habár még soha sem látta az öreg Földváry grófot.

— Jöjjön tehát, — folytatta Irma. Ez éppen a legkedvesebb időpont. Még meleg a vas, möst tehát ütni kell. Már csak azért is meg kell ragadni a kedvező alkalmat, hogy ne kelljen tovább titkolódzniok. Tudom én — azaz fel tudom fogni, milyen borzasztó kin az, mikor a szerelmeseknek titkolódzniok kell a világ előtt. Ezentúl azonban nyílt homlokkal járhat és a világ előtt is Lola vőlegénye gyanánt szerepelhet. Mily szép lesz az.

— Oh igen, nagyon szép, — mormogta Soltész Feri.

Hangja feltűnt Irmának. így nem beszél az aki a boldogság küszöbén áll. Megdöbbenve nézett az álgrófra, akinek félelmes mozdulatlansága baljáslatunak tűnt fel előtte. Sajátszerű gondolatok merültek fel lelkében.

— Nem értem az ön rejtélyes magatartását, gróf ur, — mondta. — Úgy látom, nem szívesen jön velem édes atyjához.

— Eltalálta.

— Hogyan? — kiáltott fel Irma ijedten. — Bevallja ezt? ön el akarja szalasztani a kedvező alkalmat és nem akarja előmozdítani saját boldogságát? Oh akkor már sejtem a valót. Ön csalfa játékot űzött Lolával, ön visszaélt a leányka tapasztalatlanságával. Ön előtt csak az lebeghetett, hogy itt egy érdekes szerelmi klandot éljen át. Gróf ur — ez olyan gálád és olyan lelkiismeretlen tett lenne, melyet nemcsak én, de senki sem tudna megbocsátani. Ez annyit tenne, mit megtörni a szegény leányka szivét és őt erkölcsileg megsemmisíteni. Oh mondja, hogy nem igy van.

— De igy van. ön kivette belőlem az igazságot, — felelte Soltész Feri. — Nem szívesen megyek önnel, de egyáltalán nem is mehetek.

— Szerencsétlen, miért nem? — kiáltott Irma, kezeit összecsapva.

— Egyszerűen azért nem kérhetem meg Lola kezét, mert már nem szeretem őt.

— Nem szereti őt? Uram istenem, mit hallok?

Rédey Irma rémülten pillantott reá és visszaborzadt Soltész Feri tekintetétől.

— Hogy lehet az, hogy már nem szereti, holott még ma este szenveédlyes hévvel ölelgette őt, amit saját szemeimmel láttam. Mi okozhatta szivében ezt a rögtöni változást?

— És ön még kérdezi ezt? -— lihegte Soltész Feri és egyszerre közelébb lépett Irmához, aki megrettenve hátrált egész a pavilion előtt álló százévnél is idősebb terebélyes bükkfáig. — ön az, Irma, aik elrabolta szivemből a Lolához való szerelmet. •«''-"«mj

— Igen, ön. Mióta megláttam, drága Irma, azóta tudom csak, mi az igazi szerelem.

Ezeknek az arcátlan szavaknak hallatára Irma büszkén és méltóságteljesen kiegyenesítette termetét.

— Egy szót se többet! — szólt parancsoló hangon, még. pedig hangosan, miután most már nem érezte magát arra kötelezettnek, hogy a csodálatos fiatalemberrel szemben kíméletet tanúsítson. Részemről a legnagyobb megbotránkozással vagyok kénytelen visszautasítani az ilyen kijelentéseket és ne merészeljen többé hasonló szavakkal megsérteni. Tudja meg, hogy megvetésre méltó ember lesz szememben, ha Lolát

cserben hagyja. Most már csak azért is velem kell jönnie a kastélyba, még pedig azonnal.

— És ha ezt vonakodnám megtenni, mi lenne akkor? — kérdezte Feri fürkésző pillantást vetve Irmára, miközben kezével a zsebében elrejtett tőrt markolta meg. Lássa én most arra kérem önt. ne árulja el atyámnak, hogy itt vagyok, ne tekintse bennem ezentúl sem Földváry Aladár grófot, hanem hagyjon mindent úgy, amint van. Mit fog ön erre válaszolni Irma kisasszony?

— Azt fogom erre válaszolni, — felelte Irma minden habozás nélkül, — hogy én ilyen titkolódzásokat ilyen szembetünősdi játékot tűrni nem fogok, sőt- ellenkezőleg kötlességemnek fogom tartani, még ebben az órában Szentiványi gróf előtt fölfedezni mindazt, mit ma éjjel ebben a pavillonban láttam.

— Ha ön lovagias férfi és a becsületérzésnek csak egy szikrája lakik lelkében, akkor jöjjön velem és lépjen atyja elz. Ez a legkevesebb, amit követelnem, kell öntől.

— Még egyszer kérem önt, Irma kisasszony — engedjen halasztást —- hallgassa el a történteket legalább holnap, reggelig.

— Hallgatni?. Nem. Ez annyita jelentene, mint az ön üzelmeiben részt venni. Ez egyenlő a bünpalástolással, amire én soha sem leszek kapható. Nem nézhetem, hogy elárulja azt a tapasztalton fiatal leányt, aki azért hallgatta meg önt, mert biztosra vette, hogy hitvesévé fogja őt tenni. Én tehát már Lola miatt sem hallgathatok. Meg kell tudniok, hogy ön nem tisztességes ember, ha adott szavát be nem váltja, ha ön . . .

Szava elakadt és kezeit hirtelen kiterjesztve, remegve igyekezett felfogni valamit, mait felvillogní látott a sötétségben.

De már késő volt. Soltész Feri ivllámgyorsan előkapta a tőrt és feje fölött megforgatva oly erővel döfte Rédey Irmába, hogy a fegyverpengéje, markolatig belehatolt a leány keblébe.

A szerencsétlen áldozat fájdalmas nyögéssel esett össze és szivéhez kapva mozdulatlanul elterült a bükkfát körülvevő virágágyon. A felhők mögül előbukkanó holdvilág ezüstös fénye éppen ráesett dermedt arcára.

— Megkaptad, amit kerestél, — mormogta Soltész Feri és gyorsan áldozata fölé hajolva, kihúzta kebeléből a tőrt. Most már hallgatni fogsz — még pedig örökre.

Ahogy a gyilkos a tőrt kihúzta a sebbő, a vérsugár arcába szökött. Ez azonban most hidegen hagyta őt. Az volt a fő, hogy célt elérte.

— Vége van, — mondta maga elé. — Arcára már látom ráborulni a halál árnyékát. Mire holnap reggel a kerti munkások reá találnak, vége lesz. Tőle tehát már nem kell félnünk. És most siessünk Lolának megvinni a jó hirt. Megmutattam neki, hogy nem vagyok gyáva. Soltész Feri még mindig a régi, aki egy jól irányzott döféssel el tudja tenni láb alól azokat, akik útjába vannak.

Sietve elhagyta sötét tettének színhelyét és felsietett a kastélyba és egy mellékajtón eltűnt annak belsejében.

XXII. FEJEZET.

A viszontlátás.

Szentiványi gróf a vett bejelentés után barátja elé sietett.

— Hát csakugyan lehetséges? — kérdezte. — Csakugyan te vagy kedves barátom? Igazán ezer esztendeje már, hogy nem láttuk egymást. Olaszországban találkoztunk utoljára.

— Szép napok voltak azok, — felelte Földváry mélábusan és melegen megszorította barátja kezét. Úgy látszik, hogy a szerencse és boldogság verőfényes napjai örökre elmúltak.

Szentiványi gróf meglepetve nézett öreg barátjára.

— Mi lelt téged kedves barátom? Szólj, mi történt? Bocsáss meg, de nem hallgathatom el, hogy egész görnyedtnek

látszol, szemed lázban ég, talán beteg vagy? Mi indíthatott téged arra, hogy tiszamenti kastélyodat elhagyva, útra kelj? Hisz mindenki tudja, hogy utóbbi időben valóságos remete életet éltél.

— Mindent elmndok kedves Gézám, csak hadd fújjam ki magamat előbb.

Géza gróf a kényelmes pamlaghoz vezette barátját, aki észrevehető kimerültséggel dőlt a dagadó párnákra és néhány perc múlva megragadta a házigazda kezét.

— Kedves barátom, mindenekelőtt bocsánatot kell kérnem, hogy ilyen szokatlan órában háborgatlak. — De nem tehettem másként; legjobb barátom vagy és ebben a pillanatban tanácsodra van szükségem, sőt talán segítségedre is.-— Mindkettőt már előre Ígérem, — válaszolta Géza és feszülten nézett Földváry gróf nemes arcára, nem tudva elképzelni, milyen esemény zavarhatta meg ennyire a grófot, aki máskülönben nyugodt természetű, sőt flegmatikus ember volt és akit nem egyharmar lehetett kihozni sodrából.

Sok év előtt véletlenül találkoztak Rómában és mivel a szépmüvészetek iránt ideális rajongás lakott mindkettőben, hamar megbarátkoztak egymással. A szép Olaszországot azután együtt utazták be és bár Földváry gróf tizenháromévvel idősebb volt Gézánál, mégis a legbizalmasabb barátság fűzte őket egymáshoz.

Földváry gróf akkoriban éppen özvegységre jutott. A kérlelhetetlen halál nagyon is korán ragadta el szeretett nejét. Egyetlen fiacskáját egy hü dajka és egy megbízható öreg nevelő gondjaira bízta és útra kelve, Olaszországnak ragyogó ege alatt keresett vigasztalást és gyógyító balzsamot szivének mély sebére.

De maga Géza gróf is ama keserves csalódás hatása alatt állott, melyet Saroltának vélt árulása keltett benne. Ő is elhagyott szomorú ember volt és igy a rokonsorsu két férfi megtépett leikével kitünően illett egymáshoz. És a közös sors olyan baráti kötelék volt, mely az évek későbbi folyamán sem lazult' meg, bár ritkán találkoztak, sőt az utóbbi időben a levelezéssel is majdnem felhagytak, anélkül azonban, hogy a barátság meleg érzése kihűlt volna bennünk.

Elég volt, ha tudták egymásról, hogy jó egészségben vannak és Gézának még ezenfelül őszinte örömöt okozott az is, hogy barátjának egyetlen fia, ifjabb Földváry Aladár gróf kitűnő ifjúvá fejlődött, habár személyesen még nem ismerte őt.

Végre Géza gróf megtörte a csendet.

— Kedves barátom, ha már összezedte magad annyira, hogy beszélni tudsz, akkor kérlek, tárd fel előttem szivedet, akármi legyen az, ami lelked nyugalmát felkavarta, mondd el nekem. Tekintsd bennem régi barátodat, akiben tökéletesen megbihatsz és aki bármely bajodban szívesen segítségedre van.

— Tudom, — felelte a gróf. — Ezért is jöttem hozzád. A vasútról leszállva egyenesen ide siettem.

— Nagyon szép tőled és magától értetődik, hogy itt tartózkodásod alatt vendégem vagy.

És mielőtt Földváry gróf valamit felelhetett volna, Géza megrántotta a csengő zsinórját és az elősiető Balázs szolgának meghagyta, hogy a vendégszobákat azonnal hozzák rendbe.

Balázs sarkon fordult.

— Várj még Balázs! — kiáltotta utána a gróf. — Mondd meg Rédey kisasszonynak is, hogy egy fölötte kedves vendégünk érkezett meg és kéretem, legyen szives egy percre idefáradni. Leányom alszik már?

— Szolgálatj ára gróf ur. A grófkisasszony már visszavonult hálószobájába.

— Akkor hát ne bántsuk őt, — szólt a gróf. — Majd holnap bemutatom őt neked, kedves barátom. Nem is képzeld, milyen boldog vagyok most. Megírtam már neked, hogy megtaláltam azt az egyedüli lényt, aki véremből és húsomból való gyermekem.

(Folytatjuk)