Hiradó, 1964. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)
1964-03-05 / 10. szám
8. OLDAL FT I ft \ r> * Thursday, 1964 March 5 SZERELEM KDFÁRJAI Irta: KERTÉSZ MIKLÓS — Jer karjaimba — ne félj, leviszlek én, — szólt izgatotttságtól remegő hangon a betörő és mindjárt át is nyalábolta kedvesét. A következő percben már a csigalépcsőn állott, mely a mélységbe vezetett. Feri édes terhével gyorsan leietett, mialatt a pamlag támlánya ismét előbbi helyére pattant vissza. A titkos folyosó a hátsó udvarra vezetett, ahonnét észrevétlenül egy mellékutcába értek. — Jobb lesz elválnunk egymástól, — mondotta Feri. — Élj boldogul, Lola, tartózkodási helyem sem ismeretlen előtted — tudod, hogy hol találhatsz. — Még egy ölelés, még egy csók s a fiatal ember eltűnt az éj homályában. Lola utána nézett, mig láthatta, aztán ő is utnaá indult. A külvárostól sietve távozott s meg se állott, mig ki nem ért a széles országúira. Most vette csak észre, hogy köpenyét a “Zöld kakasában hagyta. Vájjon visszamenjen-e érte? De nem, erre már nincs idő. Csak gyorsan, előre. A kastélybe minél előbb vissza kell térnie. Egy élet boldogsága függ ettől — ezel az éjjelen elvesztheti azokat a milliókat, melyeket máris markában tartott. Ha éjjeli kirándulását valahogy fölfedezik, akkor nyilvánosságra jön az a hallatlan csalárdság, mellyel Szentiványi Géza gróf szivét behálózta. Végre elérte a kastélykertet. A hátulsó ajtó nem volt bezárva, hanem csak behajtva. — Istennek hála. bejuthatok, — sóhajtott fel megkönnyebbülve. — Most még csak az van hátra, hogy a kastélyba is észrevétlenül bejuthassak. De remélem, ez is sikerülni fog. Hah, az az áruló ruha — csak ettől szabadulhatnék meg! Jobbra-balra tekintve a kastélyig húzódott, miközben tekintetével mindig a kastélyt fürkészte, vájjon nem látszik-e rajta valami különös? Végre célnál volt. Egy pillantást vetett föl az erkélyre és a megkönnyebbülés sóhaja röppent ki ajkán a kötélhágcsó még ot volt a helyén, éjjeli kalandja tehát még nincs fölfedezve. Gyorsan összefogta a zöld selyemruhát és elkezdett fölfelé kúszni a köteleken. Bámulatos könnyűséggel ért föl, kezével már bele is kapaszkodott az erkély párkányzatába. még csak egy kis erőfeszítés1 és akkor túl lesz minden veszélyen. De mi volt ez? Egyszerre egy rémes alak emelkedett fel előtte. Az erkély párkányára kihajlott egy szörnyűségesen sovány' contos test, két lángoló szem fúródott a szép bűnös nő arcába. Két csontos kar meredt rá az erkélyről és félelmes gunykacaj hangzott fülébe. Lola elrémült. Ha kezeivel már előbb bele nem kapaszkodott volna az erkély párkányába, könnyen megeshetett volna, hogy hanyathomlok lebukik a magasból a kert földjére. — Az őrült, az őrült! — kiáltott fulladozva. — Csaló, — hörögte az elmebeteg és forgó szemeinek nyilaival csaknem kérésziül döfte a másikat. — Ki veled! Ne merészelj e tisztes házba befurakodni! Kígyó vagy, ki be akarod hálózni Géza grófot! El innét, pusztulj! t NORAD North American Air Defense radar figyelő állomása 1 anadai földön. Lolának ereiben elhült a vér. Haja ég felé állott, hideg borzalom futott végig minden tagján, főleg midőn kést látott az elmebeteg kezében. Nyilván Lola szobájában találta s nyiszálni kezdte Veié a kötélhágcsót. Ha csakugyan szétvágja, akkor Lolára szörnyű katasztrófa vár. Ekkor a fiatal leányt kétségbeesés szállta meg. Mit akar ez a nő? Talán föl akarja dúlni boldogságát, talán egy keresztvonással meg akarja semmisíteni eddigi eredményeit? Oly közel jutott már a végcélhoz s most szenvedne hajótörést? Nem! Inkább küzdeni fog életre-halálra! Az őrült nő a kötélhágcsó egyik kötelét már keresztül nyiszálta. Lola átlátta, hogy élete a legkomolyabb veszélyben forog. Ha a kötél másik ága is elszakad, akkor kész a vesedelem. Végső elszántságában torkonragadta az elmebeteget, visszataszította őt és a következő percben a párkányzaton át az erkény belsejébe ugrott. Az elmebeteg most sikoltozva rávetette magát, megragadta őt, nyilván olyan célzattal, hogy a erkélyről letaszítja. És most vad, kétségbeesett küzdelem kezdődött kettejük között. — Bocsáss el, kisértet, — hörögte Lola. — Inkább ezzel a két kezemmel megfojtalak, de nem engedem, hogy szerencsémet feldúljad. Ezért mondom — távozzál innen, mert különben lerepülsz a mélybe. A szegény elmebeteg nő testi ereje nem állotta ki a versenyt Lolának fiatal, ruganyos erejével. Látszott immár, hogy ő huzza a rövidebbet. Lola egyre nagyobb erővel azon volt, hogy őt az erkélyről letaszítsa. Sarolta teste félig már kívül is volt a párkányzaton. — Csaló, — nyögte még egyszer a tébolyodott. — Nem té vagy a leányom! Haha! Csálónő vagy! Nem az vagy, akinek a nevét és állását bitorlód. Add ide a szivedet, hadd mutassam meg Gézának, lássa ő is, milyen hamis, romlott és alattomos az! Kezével odakapott Lola szive tájékához s a selyemruhából kiszakított egy marokra valót. Rögeszméjében ezt hitte, hogy Lolának a szivét tépte ki. Most még egyet taszított rajta, aztán átvetette magát az erkély járkányzatán, lekuszott a kötélhágcsón és őrülten kacagva, tova futott a kertben. Lola tágra nyílt szemekkel és holtra vált arccal nézett utána. Az elmebeteg éppen eltűnt a bokrok között, még egyszer hallani lehetett félelmes gunykacaj át, azután ismét néma, halotti csend borult a kertre. A Szép Csalónő összerázkódott s csak nagynehezen tudott felocsúdni a rémület dermedtségéből. Első dólgá volt hamar fölhúzni á kötelhájgcsót s azt Összéhajtögatni. Szintúgy fölvette a kést is,1 mélyet áz őrült öthágyotí. Jó Szerencse volt, hogy küzdelem közben a kés nem esett le a kertbe. " , Ezzel a két tárggyá! aztán szobájába sietett. Remegő kézzel szedte le magáról a zöld selyemből varrt arany sujtásos báliruhát, gyorsan visszadugott mindent a táskába s az egészet a faliszekrénybe rejtette, melynek kulcsát ismét magához vette. Most gyertyát gyújtott. Első tekintete a tükörbe esett. — Hála Istennek — nem látszik rajtam semmi, — fohászkodott föl megkönnyebbülve. A tébolyodottal való küzdelem valóban nem is hagyott hátra semmi nyomot az arcán. Most már nyugodt lehet, nincs olyan karmolás az arcán, mely éjjeli üzelmeit elárulhatná. Legfeljebb kísértetiesen sápadt volt ez az arc, de hibátlan! Senki sem fogja leolvasni róla áz éjjeli kalandot s azt a rémes küzdelmet, melyet az rőülttel vívott. Nemsokára az ő hálószobájában is kialudt a gyertyavilág. A szép csalónő selyemmel bevont feke Ivére dobta magát, ámde jó sokáig tartott, mig végre ólom nehezedett fáradt szempilláira. Más nap Géza gróf szokás szerint korán kelt s már hat órakor a kertre néző szobában fogyasztotta el regbelijét. Ekkor egész zavartan és fölindulástól reszketve lépett be hozzá Rédey kisasszony. — Gróf ur, — mondotta akadozva, miközben remegő kezeivel kénytelen volt az asztal szélébe kapaszkodni. — Az éjjel valami irtózatosnak kellett történnie, mely a legmélyebb rejtély előttem. — Beszéljen kisasszony, *— szólt a gróf és fölemelkedve gyorsan széket tolt Irmának. — Ön nagyon föl van izgatva. Vájjon mi történhetett? Bezéljen el mindent, úgy amint történt, nem látja, mennyire kivsánci vagyok magam is? — Az elmebetegnek sikerült kiszökni a kerti házból, de hála az égnek, sikerült őt megtalálni és viszszahozni. Géza gróf elhalványult. De azért uralkodni igyekezett maga felett s alig kivehető remegéssel kérdezte: — Miképp történhetett ez? Ön mindig éber figyelemmel őrködött fölötte s a beteg mindig engedékenységet tanúsított. — Ez igaz, gróf ur, — szólt az egyeneslelkü leány könnyben úszó szemekkel. — Az elmebeteg egész mostanáig engedékeny és aránylag nyugodt volt, azonban egy idő óta — kénytelen vagyok kimondani— mióta Lola kisasszony a házhoz, került, azóta gyökeres változás állott be nála. A dühöngő rohamok csaknem mindennap ismétlődnek, elannyira, hogy már három éjjel nem is aludtam, hanem mindig az ágya mellett virrasztottam. — Oh mily jó ön, kisasszony, — kiáltott fel a gróf. Erről ön nem is beszél, hanem szótlanul áldozta föl nyugadalmát három éjszakán át. — Ez kötelességem, gróf ur, — válaszolt Irma szelíden. — Isten látja lelkem, el voltam tökélve, még a negyedik éjszakát is föláldozni mellette virrasztani, ámde kimerültségemben elnyomott az álom. Hátradőlve a szék támlányára elszenderedtem s midőn hajnal felé fölocsudtam, első tekintetemmel a beteget kerestem — ámde az ágy üres volt, a beteg kiszökött . . . — Ijedten felugrottam s mint a forgószél, úgy futottam ki a kertbe keresni őt. — Végre a nagy hárs alatt rá is találtam, ott feküdt a földön mozdulatlanul, mintha meg lenne halva. Ijedten leborultam melléje, megvizsgáltam őt s nagy megnyugvásomra úgy találtam, hogy nincs semmi baja s mélyen alszik. — Hála az égnek! — kiáltott föl a gróf megkönynyebbülve . — Csakhogy rossz fordulatot nem vett a dolog, a mindenható Istenen kívül önnek tartozom ezért a legnagyobb hálával.-— De most jön a rejtély, — tette hozzá Irma pillanatnyi szünet után, mialatt kezét ruhájának a zsebébe csúsztatta. — Az éjjel valami különös és titokzatos dolognak kellett történnie. Az elmebeteg minden valószínűség szerint. az éjjel valakivel viaskodott, mert fojtogatásnak a nyomai látszanak a nyakán. Géza gróf rémült kiáltással hanyatlót hátra. De már a következő percben összeszedte magát. — Nem, nem, kisasszony, — mondotta remegő hangon és a legnagyobb erővel uralkodva maga fölött. — Ez hihetetlen! Hogy is lenne az lehetséges? Ugyan ki lenne oly alávaló, oly elvetemedett, hogy kezet emeljen egy szegény elmebetegre? Ön fojtogatás nyomairól beszél — valaki tehát megfojtani akarta volna őt? — Igen, valaki akarta, — erősítette Irma határozóiam — És nem is férfi volt az elvetemedett, hanem nő. Irma szemében sajátságosán fölcsillámlott valami, midőn ezt mondta. Géza gróf azonban két kedve csóválta a fejét és vállát vonva, nem is annyira Irmához, mint inkább maga elé mormogta ezen szavakat: — Ön úgy. mondja, hogy nő volt. Nő. Engedjen meg,; de én ezt nem. tudom elhinni. — Am győződjék meg róla, gróf ur! Látja ezt a darabka zöld selymet, arany zsinórral díszítve? Ezt az elmebetegnek a kezében találtam, görcsösen csszeszoritva. Alig bírtam kivenni belőle. Ezzel elővette zsebéből a selyemfoszlányt, melyen darabka aranysujtás is látszott. Géza gróf átvette tőle és komor tekintettel nézegette. Egy darabig nem tudott szóhoz jutni, végre azonban — mintegy nehéz álomból fölocsudva, hirtelen felemelkedett. — Rédey kisasszony, — szólt komoran, — nagyon kérem, ezt az eseményt a legnagyobb titokban tartani. Ez a darabka szövet, melyet a szerencsétlen elmebeteg viaskodás közben támadójának a testéről szakíthatott le, az én őrizetem alatt fog maradni. Bárki legyen is az, aki ezt a zöld selymet testén viselte, annak pusztulnia kell házamból. Ha pedig éjnek idején lopózkodott be, majd felelőségre fogom őt vonni! Abban igaza van, kedves Rédey kisasszony, rejtély előtt állunk, de rajta leszek, hogy ezt a rejtélyt megoldjam! De szóljon kisasszony, nem tudja elgondolni, ki viselhette ezt a ruhát? Minden valószínűség szerint más nem lehetett, mint a női cselédek egyike. — Kezeskedni mernék, hogy egyikük sem volt, — válaszolt Rédey Irma. — Egyrészt egytől-egyig sokkal becsületesebbeknek tartom őket, másrészt el sem tudom képzelni, melyiküknek lehet ilyen ruhája? Ugyan ki viselne ilyen színpadi rongyot? — Keressük hát másutt! Gondolkozzék Irma kisasszony, nincs-e valaki más a háznál, kinek ilyen ruhája van? Egy percig úgy állott a leány, mint a kőbálvány — csak keble rezgeti az egyszerű tisztes ruha alatt, ajka megmozdult, mintha szólni akarna — mintha ki akarna ejteni egy nevet — de hirtelen hátravetette lejét. Tiszta nézésű szép szemét részvétteljesen nyugtatta a grófon s azután igy szólt szilárd hangon: — Sejtelmem sincs róla, gróf ur, kinek lehet a kastélybeliek közül ilyen ruhája; nem ismerek senkit, ki azt magáénak mondaná. XIII. FEJEZET. Veszélyes műiét. A komor cella közepén, kényszerzubbonyba bujtatva és a vasszékhez láncolva ült Földváry Aladár, mint a gaz Morvay doktor legújabb áldozata. Irtózatos éj volt mögötte; a kényszerzubbony erős pántjai mélyen vágódtak testébe. Ezt az újkori kinzóeszközt hóhérai olyan szorosan kötötték rá, hogy nemcsak mozdulni, de még lélekzetet venni is alig birt. (Folytatjuk) A KÉK HOLD VÖLGYE ! A Kék hold Völgyében fiatalok maradnak az emberek — ez a völgy különlegessége. Kasmír északi határterületén, a Pamir-hegység közelében van egy apró tartomány, neve Hunza. Azt mondják, lakói nem halnak meg, náluk ismeretlen a betegség és az öregkori gyengeség. Nos, ebből annyi az igazság, hogy Hunza lakói valóban hosszuéletüek. Eredetüket Nagy Sándor görög katonáihoz vezetik vissza, akik annakidején egészen eddig törtek előre. Saját nyelvük is van: brusaski. Hogy ez honnan származik mind a mai napig nem sikerült kideríteni. Nemrég egy francia tudóscsoport utazott Hunzába, hogy megtalálják a hunzaiak hosszú életének titkát. Kutatásaik során megállapitották, hogy igen sok hunzakpt — igy nevezik Hunza polgárait — teljes egészségben és aktivitáisban éri meg kilencvenedik életévét, s nem ritka köztük a 130 éves sem. A tudósok arra az ..eredményre jutottak, hogy a hunzakutok hosszú életének titka az egészséges életkörülményekben, az egyszerű ételekben és az ásványokban gazdag vízben rejlik. Ehhezi hozzá kell még számítani azt, hogy ezek az emberek távol élnek a világ gondjaitól, aggodalmaitól. Főételeik a búza- és kukoricalisztből készült kényéi*, friss gyümölcsök és dió. Té’ert szárított ürü-, illetve yakhust esznek, s ugyancsak szárított almát és barackot sütnek kalácsukba. Az étkezés egyik fő alkotóeleme a patakokból és forrásokból származó ásványokban gazdag viz, amely olyan szinü, mintha agyagot oldottak volna fel benne — de nagyon egészséges. A másik ital, amelyet a hunzakut fogyaszt — akár gazdag, iikár szegény —, félig erjesztett grapefruit-lé. Még egy különlegesség, a saladzsit. Ez egy csokoládébarma sürü krém dohányszaggal és keserű ízzel . . . S hogy ezt egy gombafaj tából elöállithas;ák, a legmagasabb sziklákon kell nyaktörő mutatványokat végezni. S ezt a furcsa krémet Hunza polgárai a tejbe keverik ... • • A tudósok úgy sejtik, hogy sz a “csodaital” a kulcsa a hosszú életnek. Persze azt, bogy a Föld más részén ajánlékozna-e többletéveket azi embernek — nem hiszik. Ehhez úgy kellene élni, mint a hunzai lakosság- — távol a világ zajától, a hidegháborútól, egészséges körülmények között, a magas hegyek között. HALLOTTA MÁR.... . . . hogy 1962-ben (amely évről már teljes statisztikája van az országos egészségügyi hivatalnak) a fő halálokok a következők voltak: A szív és a vérkeringés megbetegedései, 759,986, Rák, 278,562, ebből a légzőszerveik rákja 41,378. Agyszélhüdés, stroke, 197,451. A légzőszervek nem rákos betegséeg tüdőgyulladás, tüdővész, bronchitis, influenza, 98944. Baleseteik,— 95,085, köztük forgalmi 39,775, esés, 19585, mérgezés 3259. Cukorbetegség— 31,222. Májbetegség 21,824. Öngyilkosság 20,208. Gyilkosság 8994. Csecsemő halálozás, végelgyiengüiés.sitb. 244,449.
