A Magyar Hidrológiai Társaság XXXIV. Országos Vándorgyűlése (Debrecen, 2016. július 6-8.)
8. szekció. VIZES ÉLŐHELYEK VÉDELME - 6. Dr. Dévai György - Miskolczi Margit (Kossuth Lajos Gimnázium, Tiszafüred) - Jakab Tibor (DE): A Nagy-morotva élőhelyi sokszínűsége a szitakötő-fauna alapján
sajátosságairól pontos és részletes ismeretekkel rendelkezzünk. Az általuk közvetített információk ugyanis igen sok lényeges tulajdonságát árulhatják el egy adott víztémek (biotópnak), ill. az azon belül elkülöníthető víztesteknek (biotikai értelemben véve habitatoknak). A továbbiakban ezért a Nagy-morotvából kimutatott szitakötőfajok jellemzését adjuk meg, részben saját tereptapasztalatainkra, részben irodalmi forrásokra (AGUESSE 1968; ASKEW 2004; BELLMANN 1987; CORBET et al. 1960; D’AGUILAR et al. 1986; DÉVAI 1976; DUKSTRA 2006; DREYER 1986; GIBBONS 1986; JURZITZA 2000; KUHN és BURBACH 1998; McGEENEY 1986; MÜLLER 2001; MÜLLER et al. 2001, 2003; RAAB et al. 2007; ROBERT 1959; SCHIEMENZ 1953; SCHORR 1990; WILDERMUTH et al. 2005) alapozva. A Nagy-morotvából kimutatott szitakötőfajok közül a legértékesebbnek a zöld acsa (Aeshna viridis) bizonyul, hiszen a Nagy-morotva egyetlen fokozottan védett szitakötője, s rajta van a biodiverzitás-megőrzési szempontból országosan rendszeresen monitorozandó fajok jegyzékén (AMBRUS et al. 1997). Ennek a nyugat-szibíriai faunaelemekhez sorolható fajnak az előfordulása szoros összefüggésben van a kolokán (Stratiotes abides) jelenlétével, mivel a nőstény szinte kizárólag a kolokán leveleibe rakja a tojásait, a lárvák is a kolokán tőlevélrózsájában élnek, sőt az imágó kibújása is döntő mértékben ennek a növénynek a levelein történik. A Nagy-morotvában a kolokánnak még ma is több nagy kiterjedésű állománya található, ami alapján feltételezhető volt, hogy a zöld acsa is viszonylag gyakori. Habár sikerült igen kitartó és célirányos munkával a faj lárváját és exuviumát is megtalálni, populációmérete azonban messze elmarad a várhatótól, s ezért itt is kifejezetten a veszélyeztetett kategóriába sorolható. Ennek egyik lehetséges oka, hogy a kolokánállományok közeit sűrűn kitöltik az alámerült hínárfajok [pl. az érdes tócsagaz (Ceratopyllum demersnm)] és a fonalasalgák pamacsai, amelyek miatt egyrészt a vadászva zsákmányt szerző lárvák mozgása válik korlátozottá, másrészt a túléléshez szükséges feltételek változnak meg kedvezőtlen irányban (pl. olykor időlegesen oxigénhiányos állapot alakul ki). Erre lehet következtetni a gyűjtési tapasztalatokból is, hiszen mind a lárvát, mind az exuviumot a kolokánmezőnek a nyíltvízzel érintkező szegélyén találtuk. A Nagy-morotvánál kimutatott fajok közül a zöld acsa mellett védettséget élvez még a kétfoltú szitakötő (Epitheca bimacidata) és a lápi acsa (Anaciaeschna isoceles), amelyek ezért szintén kiemelt figyelmet érdemelnek. Az Aeshna viridis mellett az Epitheca bimaculata is az országosan szórványos előfordulású fajok közé tartozik, s szintén a nyugat-szibíriai faunaelemekhez sorolható. A faj a kopolya típusú, mélyebb és nagyobb nyílt vízfelülettel borított holtmedrek jellegzetes szitakötője. Az utóbbi időben ez a faj a holtmedrek egyre gyorsabb ütemű feltöltődése és vészes vízvesztése, ill. a szennyezések és az eutrofizáció következtében mind kedvezőtlenebbé váló üledékminőségi állapota miatt visszaszorulóban van, állománylétszáma sok helyen nagyon lecsökkent, néhol már a kritikus szint alá. Örvendetes, hogy a Nagy morotva nyolc felmérési helye közül hatnál megtaláltuk, ha nem is nagy számban. Élőhelyigényének ismeretében a nyílt vízfelületek arányának növelése, ill. a medermélyítés és a kedvezőtlen állapotú, jórészt rothadó üledék eltávolítása mindenképpen elősegítheti állományának további tartós fennmaradását. Az Anacieschna isoceles az országosan mérsékelten gyakori előfordulású fajok közé tartozik, s chorológiai szempontból atlantomediterrán faunaelemnek tekinthető. A faj az olyan kistó típusú vízterek jellemző szitakötője, amelyek a feltöltődés előrehaladott stádiumában vannak, gazdag hínár- és mocsárinövényzettel jellemezhetők, s így átmenetet mutatnak a mocsár felé. Ezekben a vízterekben, különösen a holtmedrekben a faj gyakran nagy egyedszámban fordul elő. A Nagy-morotvának is az egyik legmarkánsabb szitakötője, mind az előfordulás gyakoriságát, mind a mennyiségét tekintve, hiszen az egyetlen olyan faj a nagyszitakötők között, amelyik mindegyik felmérési helyen előkerült, s a pontszámértéke is a második 12
