A Magyar Hidrológiai Társaság XXVII. Országos Vándorgyűlése (Baja, 2009. július 1-3.)

13. szekció: Alkalmazott hidrológia - dr. Kovács Péter, KDV-KÖVIZIG: Vízjárástípusok és a vízjárás stabilitása a Duna vízgyűjtőterületén

Az Európa középső régiójában elhelyezkedő vidéken ennek megfelelően számos éghajlattípus hatása érvényesül: az észak-nyugati területeken, a Duna felső szakaszán nagy jelentőségűek az atlantikus hatások, míg a keleti területeken a kontinentális klíma az uralkodó. A felső és középső Duna-medencében, különösen a Dráva és a Száva vízgyűjtőjén, ezeken felül mediterrán hatások is jelen vannak. A földrajzi elhelyezkedésből fakadó klimatikus jellemzőket nagymértékben befolyásolják a vízgyűjtőt átszelő hegységrendszerek módosító hatásai, például a magassági és kitettségi viszonyok. Általánosságban elmondható, hogy az egész területre jellemző atlanti és kontinentális hatások aránya a Duna folyása mentén fokozatosan változik. Az atlantikus hatások kelet felé haladva lassan veszítenek intenzitásukból, teret adva az egyre erősödő kontinentális befolyásnak. A Duna vízjárását és a vízgyűjtő lefolyási jellemzőit legegyértelműbben a terület csapadékviszonyai határozzák meg. A csapadék legnagyobb része az atlanti és mediterrán régiókból érkező nedves légtömegekkel, illetve a nyugati szél öv frontálzónájának advektív folyamatai révén érkezik ide. Mivel a legtöbb csapadék nyugat felől éri el a vízgyűjtőt, a klíma kontinentális jellegének erősödésével a csapadék mennyisége is kelet felé fokozatosan csökken. Az olyan módosító tényezők, mint a domborzat, a tengerszint feletti magasság vagy a kitettség hatásai inkább csak kis területen, helyi jelleggel éreztetik hatásukat, lényegében nem befolyásolják az általános elrendeződést. Az évi átlagos csapadékösszeg a Duna vízgyűjtőterületén a magashegységekben észlelt 2 300 mm-es és deltavidéken mért 350 mmes értékek között változik. (Belz, J.-U.–Goda L. 2004, Holko, L. et al. 2005) A vizsgálat során felhasznált adatok A vízjárástípusok és a stabilitás meghatározásához a vizsgálat során havi közepes vízhozam adatok kerültek felhasználásra. Az adatsorok a dunai országok illetékes intézményeitől a korábban bemutatott nagy múltú nemzetközi együttműködés keretében kerültek beszerzésre a következő kritériumok alapján: • megfelelő mennyiségű vízhozammérő állomás megfelelő hosszúságú és megbízhatóságú észlelési adatsorára van szükség, • ezek a lehető leghosszabb, de legalább 50 évre kiterjedő havi középvízállás-adatsorok legyenek, • illetve az egy állomás által jellemzett vízgyűjtő terület nagysága 500 és 6000 km

2 közötti legyen. Az egy állomáshoz tartozó vízgyűjtőterület méretének korlátozása azért fontos, mert minél nagyobb kiterjedésű a vizsgált vízgyűjtő, annál inkább változhat a vízjárása, mivel a nagyobb folyó eltérőbb éghajlatú területeken folyik keresztül, illetve a betorkolló mellékvizek megváltoztatják vízjárását. Az egyes országokból beérkezett adatsorok nagyon eltérő hosszúságúak voltak: a leghosszabbak meghaladják a 100 éves időtartamot, míg a legrövidebb a 20 évet sem éri el. Az adatok megbízhatósági szintjének megőrzése érdekében a vizsgálat folyamán nem került sor semmiféle változtatásra, hiánypótlásra, vagy adatsor-meghosszabbításra. A 206 állomásra kiterjedő vizsgálat időtartama az 1950 és 2000 közé eső 51 éves periódus volt. A lehetséges legtöbb beérkezett adat felhasználása érdekében néhány engedményt kellett tenni: A vizsgálatba bekerültek a 6000 km

2-es kiterjedésnél nagyobb méretű felvízi vízgyűjtők is. Az 500 km

2-es minimális kiterjedési határértéket a vizsgálatban felahsználtak közül 5 vízgyűjtő nem éri el. Ezek – a használható adatsorok amúgy sem túl magas száma mellett – nazért maradhattak mégis a tanulmányban, mert ezek mindegyike 450 méteres tszf. magasság felett, hegyvidéki területen helyezkedik el, ily módon jelentős szerepet játszanak az adott terület vízjárásának meghatározásában. Az 500 km

2-es korlátozás hátránya, hogy az egyes kisebb kiterjedésű vízgyűjtők egyéni jellegzetességei be vannak olvasztva a felhasznált 3