A Magyar Hidrológiai Társaság XXVII. Országos Vándorgyűlése (Baja, 2009. július 1-3.)

13. szekció: Alkalmazott hidrológia - Kaszab Ferenc, SZIE: Kisvízfolyások vízgyűjtőterületeinek lefolyási viszonyai – Extrém árvízi esettanulmányok és a revitalizáció

KISVÍZFOLYÁSOK VÍZGYŰJTŐTERÜLETEINEK LEFOLYÁSI VISZONYAI – EXTRÉM ÁRVÍZI ESETTANULMÁNYOK ÉS A REVITALIZÁCIÓ KASZAB FERENC Szent István Egyetem 1. Bevezetés 1.1. A kisvízfolyások kutatásának jelentősége A kisvízfolyások korábban méltatlanul elhanyagolt kérdésköre az utóbbi években újra kezd a hidrológus szakma figyelmének középpontjába kerülni. Ennek két fő oka a lakosságot közvetlenül érintő árvízi katasztrófák kialakulása és az Európai Unió Víz Keretirányelvének mindinkább előrehaladó megvalósítása. Az elmúlt tíz esztendőben a nagyobb folyóinkon évről-évre levonuló árhullámok mellett gyakran alakultak ki súlyos károkat okozó, hirtelen árvizek kisvízfolyásainkon is. Ezek a kisméretű – néhány vagy legfeljebb néhányszor tíz négyzetkilométeres – vízgyűjtők általában csak egy-két település közigazgatási területére terjednek ki, így a károk egyenként nézve lokális jelentőségűek. A tavaszi-nyári időszakban a Kárpát-medencében az utóbbi évtizedekben növekvő gyakorisággal fordulnak elő hidegfrontokhoz vagy labilis rétegződésű légtömegekhez kapcsolódó heves zivatarok, amelyek kis területen, de rendkívüli intenzitással, felhőszakadások formájában szabadulnak meg nedvességtartalmuktól. E gyakoriságnövekedést statisztikai vizsgálatokkal a hazai éghajlatkutató szakemberek is kimutatták (Bartholy-Pongrácz, 2007). A következőkben ismertetendő esettanulmányok évében, 2005-ben nagyobb folyóinkon nem volt igazán jelentős árhullám. Annál több volt viszont az úgynevezett helyi vízkár, azaz lokális jelentőségű, kis területre kiterjedő esemény. Az áprilistól augusztus végéig rendszeresen előforduló felhőszakadások hazánk jelentős részét érintették, de az igazán nagy károkat a hirtelen lehullott rendkívüli csapadék miatt megduzzadt kisebb vízfolyások okozták. Az anyagi kár évről-évre jelentős méreteket ölt, amelynek legalább egy részét talán el lehetne kerülni megelőző intézkedésekkel. A kisvízgyűjtők patakmedreivel szemben támasztott egyik igény tehát természetesen a víz hatékony elvezetése, illetve visszatartása lenne. A másik hasonlóan fontosnak tekintendő szempont pedig az ökológiai tekintetben megfelelő, ugyanakkor esztétikus vízfolyás kialakítása. A két – egyes esetekben egymásnak ellentmondó – szemlélet összjátékaként kellene megkísérelni a patakmedreket olyanná alakítani, hogy azok a hidrológus és az ökológus szakma, valamint a lakosság számára is elfogadhatók legyenek: ezt a folyamatot nevezhetjük revitalizációnak. Sajnos gyakran előfordul, hogy a tervezett revitalizáció csak a meder „újraélesztésére”, a flóra és a fauna természetközeli állapotának visszaállítására korlátozódik. A hidrológia számára fontos árvízvédelmi munkálatok részben vagy teljesen elmaradnak, így a revitalizált meder nem tudja levezetni az árhullámokat. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a revitalizációt a teljes vízgyűjtőre kell kidolgozni, hiszen mind a vízgazdálkodás, mind az ökológia teljes egységként kezeli a vízgyűjtő területet, mint természetes vízrajzi egységet. A több település területére kiterjedő vízgyűjtőknél ilyenkor az egyes önkormányzatok együttműködésére van szükség. Az Európai Unió 2000-ben életbe lépett Víz Keretirányelve nevének megfelelően jogi és szakmai keretet próbál adni a revitalizációhoz szükséges munkákhoz.