A Magyar Hidrológiai Társaság XXIV. Országos Vándorgyűlése I. kötet (Pécs, 2006. július 5-6.)

2. szekció: A VÍZIKÖZMŰVEK HELYZETE - IVÓVÍZELLÁTÁS - Makray István: A víz sótartalom mérés jelentősége (víz sótartalom, elektródás és indukciósvezetőképesség, indukciós vezetőképességmérés)

rontja a hidraulikai hatásfokokat. Összességében az üzemelési és karbantartási költségek emelkednek. A sók a vasbeton szerkezetek acélbetétjeihez is eljutnak, ahol az acél-beton érintkezési felületen kialakult védőréteget megbontják, és korróziót okoznak. Mivel a rozsda térfogata kb. háromszorosa az acél térfogatának, így a betonban repedések keletkeznek. Külön kell említsük a revétlenítő üzemek különlegesen magas sótartalmú szennyvizeit. A fémfelületek savas kezelése során keletkező fémsókat a szennyvíziszap tartalmazza, az elfolyó kezelt szennyvíz már csak a mésztejjel való kezeléssel bevitt kalcium és magnézium sókat tartalmazhatja. Ennek az elfolyó szennyvíznek magas a sókoncentrációja. A közüzemi csatornahálózatokba befolyó szennyvizek vonatkozásában a 204/2001 (X. 26) Korm. rendelet 2500 mg/liter értékre korlátozza a közcsatornába engedhető szennyvíz technológiai eredetű sótartalmát. Ezért üzem közben folyamatosan kell mérni az elfolyó szennyvíz sótartalmát, az előírást hígítással lehet betartani. A sótartalom mérés hasznos lehet az üzemelés optimális paramétereinek a beállításához is (polielektrolit és mésztej adagolás szabályozása). A sótartalom mérésének módszerei A sótartalom mérésének két alapvető módszere terjedt: A hagyományos módszer elve (MSZ 448-19:1986) alapján meghatározott térfogatú, gondosan homogenizált, illetve szűrt vízmintát szárazra párolnak, a maradék tömegét 105 °C-on való szárítás után lemérik. Ezzel a közvetlen módszerrel lehet a legpontosabban mérni, de terepen nem végezhető, aprólékos laboratóriumi munkát igényel. A másik módszer (MSZ EN 27888:1988) a víz fajlagos elektromos vezetőképességének 20 °C-on való mérésén alapul. E módszer alapja, hogy a víz elektromos vezetőképességét az abban oldott sók ionjai adják. A mérés függ az ionok fajtájától, a víz hőmérsékletétől, az oldat viszkozitásától és az ionkoncentrációtól. Az ionkoncentráció pedig a TDS értékkel arányos. Pontos eredményt csak azonos oldattípusok esetén kaphatunk, ezért a TDS értéket jelző műszereket mindig kalibrálni kell. A víz érdekes tulajdonsága, hogy vezetőképessége öt nagyságrendet átfogó tartományban változhat. így különböző vizek keveredését a villamos vezetőképesség mérésével jól nyomon lehet követni. Ugyanakkor teljesen eltérő összetételű oldatoknál mérhetünk azonos TDS értéket. A fajlagos elektromos vezetőképesség annak az elektromos ellenállásnak a reciprok értéke, mely egy 1 cm-es élhosszúságú kocka két egymással szembeni lapja közt mérhető. 1 Siemens/cm fajlagos vezetőképessége lenne annak az oldatnak, melyben előbbi feltételek mellett IV feszültség hatására 1A áram folyik. Ilyen oldat a valóságban nincs, ezért inkább a I^S/cm mértékegységet használjuk. Az l|iS/cm vezetőképesség előbbi feltételek mellett lMohm ellenállást jelent az előbbi elrendezésben. Az ultra tiszta víz vezetőképessége 25°C-on például 0,055pS/cm („abszolút víz"), míg egy revétlenítő üzem kezeletlen szennyvizénél mérhetünk 100 mS/cm értéket. Legjobban a 31%-os salétromsav oldat vezet, melynek vezetőképessége 865 mS/cm. A hőmérsékletváltozásra leginkább a tiszta víz vezetőképessége érzékeny, miden 1 °C változásra 4,6%-ot. Visszatérve a vízben oldott sókra, a villamos vezetőképesség mérésével tehát a vízben oldott sók koncentrációjára következtethetünk. A pontos mérés feltétele a hőmérséklet figyelembevétele és hogy a mérés kalibrálásához ugyanolyan oldattípust alkalmazzunk, mint a mért oldathoz. A természetes vizekben döntően kalcium és magnézium sók találhatók, ezért a legtöbb műszernél lehetőség van a vezetőképesség mérés eredményének mg/l értékben való kijelzésére. A műszerek különböző különböző nemlineáris összefüggéseket használnak az 207