A Magyar Hidrológiai Társaság XXIV. Országos Vándorgyűlése (Pécs, 2006. július 5-6.)

3. szekció: KISVÍZFOLYÁSOK RENDEZÉSE – HELYI VÍZKÁRELHÁRÍTÁS - Fehér Ferenc, VTOSZ: Vízrendezés az erdőben

VÍZRENDEZÉS AZ ERDŐBEN FEHÉR FERENC Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége 1. Hidrológiai folyamatok az erdőben Az erdő hidrológiai folyamatai számos elemben hasonlóak más területekéhez, néhány részben azonban jelentősek az eltérések. A csapadékviszonyok elemzése ugyanúgy történhet, mint nem erdősült területen, azzal a különbséggel, hogy itt a csapadékot nem az 1 m magasságban mért értékkel lehet jellemezni, hanem az erdő lombkoronája feletti értékkel. Ennek az a praktikus oka, hogy egy kifejlett erdő esetében az 1 m-es szabványosított magasságig, vagy a talajig egész más módon jut el a csapadék, mint nyílt területen. Az erdőterületre eső csapadéknak a mennyisége, intenzitása és formája a további folyamatok szempontjából éppen olyan fontos, mint másutt, hiszen ez a csapadék jelenti a vízutánpótlást. Az erdőre hulló csapadék mennyisége és intenzitása különösen nagycsapadékok esetén fontos. Ahogy azt később bemutatom, az erdőnek jelentős vízvisszatartó hatása van, ami azonban véges. Így bizonyos csapadékmennyiség elérése után (vagy ha ez nagy intenzitású, akkor még az időtényező is számít, hogy mennyi időn múlva) a visszatartó hatás hirtelen lecsökken és intenzív lefolyás, összegyülekezés indul meg. Az ehhez tartozó kritikus csapadékérték ezért fontos tényező az erdő vízgazdálkodásának vizsgálatakor. Az erdő fái nagy felületű lombkoronával rendelkeznek. Ennek nagysága 3-6-szor nagyobb lehet, mint a befedett földfelszín. Ez a lombkorona felfogja a csapadékot, és tározza azt. Az erdő vízvisszatartó, tározó képessége tehát jelentős mértékben a lomkorona vízmegtartó képességéből, az intercepcióból áll. Ennek a víznek jelentős része el sem éri a talajt, hanem a lombról elpárolog. Az intercepció mérésére vannak példák (Kucsara, 2005.), amelyből kiderül: akár rövid idejű, viszonylag nagy intenzitású, akár hosszabb idejű csapadék esetén közel a teljes vízmennyiséget visszatartja az erdő, a felszíni lefolyás elhanyagolható. A gyakorlati tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy a mért értékek nem érték el a kritikus csapadék mennyiséget, mert e felett az összegyülekezési folyamat egészen másképpen alakul. A talajra lejutott víznek (ami általában a fa ágain és törzsén jut le, de a tűlevelűeknél az ágvégekről is oda kerülhet) további tározódási lehetősége van: az avar sok vizet fel tud fogni, és az erdő talajába is jelentős mennyiség tud beszivárogni. Az erdő víztározó, vízvisszatartó képességét tehát az intercepció, az avar által segített felszíni tározás és a talajtározás adja. A talajba beszivárgott víz a felszín alatt is mozog – különösen, ha jó vízvezető réteget talál – és az ezt harántoló medernek az alapvízhozamát ez a felszín alatti vízkészlet adja. A lefolyás a télvégi-tavaszi időszakban érdes felületen történik, hiszen ilyenkor az avar lefolyást gátló hatása érvényesül. A lefolyást a talaj esésviszonyai is befolyásolják, így az másképpen alakul egy síkvidéki és egy hegy- és dombvidéki erdő talaján. Nyáron, az avar elkorhadását követően a felszíni lefolyás lehetőségei is javulnak. Az összegyülekezés szempontjából eléggé homogének a viszonyok az azonos jellegű erdőkben. Meghatározóak az esésviszonyok és a felszín morfológiai viszonyai. Gyorsan kialakulhatnak elemi vízfolyások, amelyek elősegítik az összegyülekezést, hiszen ezekben nagyobb vízmélység, így hidraulikailag kedvezőbb helyzet alakulhat ki. Az összegyülekezésben természetesen döntő szerepet játszanak az erdei kisvízfolyások és azok mellékágai. 1