A Magyar Hidrológiai Társaság XX. Országos Vándorgyűlése I. kötet (Mosonmagyaróvár, 2002. július 3-4.)
3. SZEKCIÓ: SZENNYVÍZCSATORNÁZÁS ÉS –TISZÍTÁS - KÁRPÁTI ÁRPÁD: A szennyvíztisztató–iszapkezelő együttes jövője
A SZENNYVÍZTISZTÍTÓ - ISZAPKEZELŐ EGYÜTTES JÖVŐJE KÁRPÁTI ÁRPÁD Veszprémi Egyetem, Környezetmérnöki és Kémiai Technológia Tanszék Bevezetés A szennyvíztisztítás és iszapkezelés ma már elvileg akár egyetlen reaktorban, vagy lépcsőben is tervezhető, ami azonban a szerves anyag teljes mineralizációját jelentené. A gyakorlatban rendszerint elkülönül, sőt a tervezése is többnyire egymástól függetlenül történik. Ennek a hagyománynak a megértése az ember és környezete kapcsolatának, illetőleg annak alakulásának az ismeretét igényli. A jelenlegi gyakorlatban alkalmazott szennyvíztisztítási és komposztálási technológiáik a szennyvíztisztítás alig egy évszázados rohamos, de befejezettnek egyáltalán nem tekinthető fejlődésnek az eredménye. Az emberek a környezeten keresztül jelentkező saját problémáik jelentkezése, felismerése után mindig csakis saját érdekeiknek megfelelően szabályozzák tevékenységeiket. Természetesen az is saját érdekeik védelmét biztosítja a környezet valamely elemének a védelmén keresztül. A hosszabb egyensúly érdekében mégis nem árt talán mélyebben megismerni átgondolni a szennyvíztisztításnak, komposztálásnak azokat az anyag átalakítási folyamatait, melyek hasonlóak, vagy egyezőek termőtalajaink szerves anyag lebontásához, biomassza átalakításához. így talán nagyobb biztonsággal ítélhetők meg rövidebb-hosszabb távú feladataink az adott problémák, esetleg környezetünk dinamikus egyensúlya kapcsán. Elég talán a környezet és az emberiség fejlődéstörténetének csak a legutóbbi évszázadait vizsgálni, hogy belátható legyen, hogy az ember a természet folyamatainak irányításával mennyire befolyásolta életkörülményeit a Földön. A szennyvíztisztítás folyamatait ennek a kiadványsorozatnak a korábbi füzetei már részletesen bemutatták. Kevesebb hely jutott a komposztálásnak, s azon belül is a szennyvíziszapok komposztálásának. Az előbbi folyamatok láthatóan részletesebben ismertek, szabályozottabbak a komposztálásénál, mivel a szennyvizek tisztításának a kötelezésére, mértékére a világ fejlettebb részén ma már egyértelmű és szigorú jogi szabályozás van érvényben. A komposztálásra, s terméke hasznosítására az előírások, korlátozó rendelkezések csak napjainkban kezdenek rendeződni. Ennél lehet, hogy sokkal fontosabb lenne annak pontosítása, hogy az emberiség a szükségszerűen keletkező szennyvíziszap-maradékot milyen úton tudja környezete (no és persze saját lehetőségei) számára optimálisan feldolgozni. Be kellene határolni, melyek azok a tényezők, melyek függvényében dönteni lehet, és kell, a teljes biológiai (teljes oxidáció), vagy kémiai ártalom-mentesítés (kémiai átalakítás, égetés), esetleg a kettő kombinációja, vagy a komposztálás és mezőgazdasági, vagy egyéb újrahasznosítás célszerűségéről. Azért fontos az, mivel a széleskörű, intenzív iparosítás és növénytermesztés megkezdésével Földünkön a lakosság száma ugrásszerűen nőt, ugyanakkor a mezőgazdasági talajok műtrágyázás nélküli termőképességéről, azok humusztartalmáról ugyanez nem mondható el. Az emberiség persze hamar felismerte, hogy növényi és állati eredetű élelmiszereinek a termelését a növénytermesztés intenzifikálásával, a talaj nitrogén, foszfor és egyéb tápanyagainak szintetikus műtrágyákkal történő pótlásával fokozhatja. A műtrágyázás azonban a talaj természetes tápanyag tárolójának, szerves puffer anyagának, humuszkészletének a fenntartását önmagában nem biztosítja. Annak pontosítása tehát a kérdés, mennyiben, és hol szükséges a szennyvíztisztítás bázisán humusz előállítása és felhasználása a talajminőség fenntartására, javítására. 147
